Ismét egy új szerzőt mutathatok be a filmkockán, ezentúl cszn írásait is olvashatjátok (legalábbis remélem, megtisztel még később is:))
Guillaume Canet. Ismerősen hangzik? Ugye, hogy nem? Még az se biztos, hogy jól ki tudom ejteni. Pedig, ha ez az úriember az Amerikai Egyesült Államokban született volna, sokan az egyik legígéretesebb „fiatal” (39 éves) rendezőnek tartanák, és ismerősen csengne filmes berkekben a név. Nem ismert, pedig rendezőként – ha legígéretesebbnek nem is -, de titkos favoritnak biztos elmegy néhány filmértőnél. 2006-os rendezése, a Senkinek egy szót se!, egy méltatlanul gyorsan elfeledett, okosan felépített, nyomozós film. Az utóbbi évek amerikai felhozatalának szintjét legalábbis helyből magasan átugorja. Színészként a 2010-es Last night egyik főszerepében emlékezhetünk rá, Keira Knightleyt próbálta elcsábítani nagyon hitelesen. A szép nőket a magánéletben sem veti meg. Legjobb barátai között van Monica Bellucci és Diane Krüger. Utóbbinak öt évig a férje is volt. Jelenleg pedig Marion Cotillard jegyese, ami már önmagában a világ egyik legirigyeltebb férfijává teszi.
Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy az Apró kis hazugságok, a jól bevált amerikai recept szerint készült. Klisékre épül, melyeket már ezerszer láttunk, de mégis nagyon jól működik. Egy hamisítatlanul francia baráti társaságról szól, akik hanyag eleganciával élik a kissé bohém, de irigylésre méltó életüket. Szépek, jómódúak, okosak, magabiztosak és dolgosak. Dolgosak, mert érezni lehet, hogy számukra fontos, amit csinálnak, hisznek a munkájukban és a jól működő rendszerben. Élvezik az életet, mert ott van a levegőben a kultúra, ott van a poharakban a jó bor; szerelem, házasság, gyerekek… Minden, amire a civilizált európai ember vágyhat.
Kiemelném, hogy európai, mert lehet, hogy maga a film az amerikai iskola követője, de részleteiben inkább francia, és ez az, ami a legnagyobb különbséget adja. Itt nincsenek elnagyolt szerepek, pedig a változatos karakterek adnák rá a lehetőséget. Ahogy halad előre a történet, megismerjük őket és teljesen átélhetővé válnak játékuk mélysége által. Sok kis történet folydogál egymás mellett. Együtt nevetünk velük, a beszélgetéseik aktuálisak és érdekfeszítőek. Közben szól a hatásvadász zene, ami már a giccs határán táncol, de egyáltalán nem ront az összképen.
Az első felhőtlen szakasz vége felé már teljesen feledésbe merül az alapszituáció, de a két és fél órában bőven van mit elmesélni. Rengeteg apró sérelem és hazugság, amit – belefeledkezve az eseményekbe – mi is könnyedén a szőnyeg alá söprünk. Szinte meglepetésként éri a nézőt a dráma, de utólag visszagondolva elkerülhetetlennek tűnik az össznépi konfrontáció. Komoly gyereknevelési kérdések, homoszexualitás, a legkülönbözőbb párkapcsolati gondok. Akad mindegyikből. Az esendőségük annyira személyes, hogy szinte biztosra vehető, hogy valós személyek és események szolgálják az alapot.
Azért is a hosszabb bevezető a rendezőről, mert egy ilyen terjedelmes, összetett drámát egyben tartani, egyértelműen az ő érdeme. A színészek kifogástalanok, de ahogy mondani szokták, félig ez is a direktoron múlik. Guillaume Canet megtanulta vezetni a színészeit, és a történet is szép ívvel egyengeti a hangsúlyos végkifejletig. Egyetlen negatívumként a végére kicsit elhatalmasodó giccset tudom említeni. A hosszú játékidő végére azonban nem hagy rossz szájízt maga után, mert teljesen átszellemülve várhatjuk a katarzist. Aki szereti a részleteiben kidolgozott, tanulságos drámákat, bátran próbálkozzon vele, én csak ajánlani tudom.
