web analytics
Melankolia - melancholia - Kirsten Dunst

Melankólia

Ahogy azt a blog leírásában jeleztem is, szívesen várok vendégírásokat is. Szeretném bemutatni Nektek a filmkocka legújabb szerzőjét, exortust. Első kritikája Lars von Trier Melankólia című filmjéről szól.

Már a címválasztás sem olyan filmet sejtet, melyet esős napon, melegítőnadrágban kockás takaró alá bújva, pattogatott kukoricát majszolva nézne meg laptopon az olvasó.

Ugyanis úgy nem érdemes.

A film kezdeti, monumentális és lassú, helyenként már -már giccsbe forduló, Wagner Trisztán és Izoldájának Prelűdjének crescendo -ecsetével lágyan aláfestett képei egyszerűen mozivászonra kívánkoznak. A retina körülbelül öt percnyi révülete után az ellustult agyat gyors, kézi kamerával felvett képek rázzák fel.  Olyan használati utasítás illene ezekhez a jelenetekhez, mint Örkény egyperceseihez.

Bele kell képzelni.

Narráció ugyanis nincs, még csak a főbb szereplők szülőházán, gyermekkori játékai felett sem suhan el a kamera, csak a hűvös és hajthatatlan jelen uralkodik. Ez a filmes technika a dogma95 csoport által megfogalmazott stílusjegyek közül sokat visel magán. Eme alkotói tömörülés célja a mozgóképek készítési módjának megváltoztatását tűzte anno zászlajára, egyik tagja pedig nem más, mint az olvasó figyelmébe ajánlott film rendezője, Lars von Trier. Munkásságának kiemelkedő darabjai, mint például a kapcsolati nehézségekkel foglalkozó Hullámtörés, a nyugati jóléti társadalom kipárnázott kereteit feszegető Idióták, Björk gyönyörű hangját és színészi játékát sokkoló forgatókönyvvel ötvöző Táncos a sötétben, a zárt közösségek ill. a rabszolgatartás témáját “színpadra” vivő Dogville és Manderlay, a feministák által támadott Antikrisztus nem feltétlenül ismeretlenek a filmeket kedvelők számára.  Az idei Cannes -i fesztiválon azonban nem csak a rendező versenyfilmje került reflektorfénybe. Kétértelmű sajtónyilatkozatok, provokatív kijelentések és az arra reagáló riposztok a bulvársajtó szárnyain hamarabb jutottak el Magyarországra, mint a film maga. A fesztivál stábja a botrányok miatt Larsot persona non gratanak nyilvánította a politikai korrektség jegyében.

Azonban botorság lenne elhatárolódni a filmtől, pusztán azért, mert a rendezője megosztó személyiség. Ha valaki mégis így tenne, akkor fantasztikus színészek fantasztikus alakításaitól esne el! Kirsten Dunst az élete egyik legfontosabb döntése előtt álló, tépelődő arát, John Hurt a fájdalmak, félelmek elől a bohóságba, tréfálkozásba menekülő örömapát, Stellan Skarsgård a pénzéhes üzletember toposzát, Charlotte Gainsbourg a másképp ingatag testvért, Kiefer Sutherland a csak a racionális világban helytálló esküvő -mecénást igen magas fokon, szemet gyönyörködtető módon formálja meg. A többi karaktert is igényes színészi játékkal keltették életre a közönségfilmekből esetleg csak elvétve ismerhető színészek ill. színészpalánta.

Egy film a befogadóban tett azonnali hatásainak fokmérője nem csak az utolsó jeleneteknél érzett katartikus borzongás lehet, hanem a stáblista alatt a teremre ráülő feszült csend, amikor a mozigép halk, ritmusos kattogását csak a kényelmetlenséget oldani próbáló, kényszeredett nevetések szakítják meg.  Mert van mit feloldani. Mellbevágó, nyomasztó a téma, az elkerülhetetlen véggel szembesülni pedig exponenciálisan kényelmetlen, ha a szereplők információk hiányában a homályból kiemelkedve váltanak ki együttérzést.  Ajánlom mégis a filmet, filozofikus hangulatú világvége -váró délutánra, elmélkedni vágyóknak.

Szigorúan pohár bor és Beethoven 9. szimfóniája nélkül.

Hozzászólások

hozzászólások

Powered by Facebook Comments

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.