web analytics
Pál Adrienn

Pál Adrienn

Exortus ismét jelentkezik, ezúttal a Pál Adriennről írt, ami ugye volt már itt az én szemszögemből, most következzék egy másik megközelítés.

Vannak filmek, melyek a súlyosságuk miatt szépek.

Nem kifejezetten látványosak, nem öltek dollármilliókat az utómunkálataikra
A történetük nem kiszámítható, nem facsarodik unott mosolyra a szád, amikor a forgatókönyvíró pontosan az általad elképzelt szavakat adja a sablonos karakter szájába.
Nem tudsz őszintén nevetni rajta, mert megcsap a belőle áradó élet s a retinád lehorzsolva fut végig az idegszálaidon s ott bizseregnek, rakódnak egymásra még sokáig a képkockái.
Nem jelennek meg időben, mert nem hajlandó senki sem fizetni azért, hogy a mozikba kerüljön.
Nem a szórakoztató jelzőt a legkönnyebb rájuk aggatni, inkább felzaklatnak, elgondolkodtatnak  s pontosan ezzel érintik meg az erre fogékony befogadót.

Piroska krónikus elfekvő osztályon dolgozik nővérként. Nem az a tipikus belevaló karakter, nem vennéd észre, ha a villamoson melletted állna meg s morfondíroznál, vajon mivel keresi a kenyerét. Pedig a munkája mondhatni egyszerű, azonban a hyposzagú falak, a kínos tisztaság, a monoton zajok illetve a csönd, a kommunikáció minimálisra csitulása eszeveszettül marja a lelket, még annak a gondolatnak az enyhet adó áldásától is megfosztva, hogy ez az építmény az ember alkony -éveinek fájdalommentességét hivatott biztosítani.

Egyik nap gyermekkori barátnőjével azonos nevű idős hölgyet hoznak munkahelyére, s ez indítja a túlsúlyos, civilben egyébként informatikusként dolgozó színész által vászonra vitt szereplőben a változást. Rögeszmés keresésbe kezd, nekiindul kutatni az életéből még gyermekkorában elvesztett, utolsó igaznak hitt és valós színekkel teli barátsága után.
Azonban nem a minden fiatal lelket megrettentő filmes technika, a lecsupaszított, steril környezetbe helyezett lassú, a napi rutinnal kapcsolatos életképek késztetik menekülésre Piroskát. Élete, úgy érezni megállt, a múltból nyert energiát felőrölte a jelenben terjengő semmi. Bár nem él egyedül, a vele lakó férfihez fűződő viszonyáról a pontban nyolckor érkező telefon, a testi érintkezés minimális volta nem árul el kifejezetten sokat, hosszú időnek kell eltelnie, mire kiderül, nem édesapjával, nem is testvérével hanem egy élettárssal nem-osztja meg az esti, esetleg az éjszakai ügyelet miatt reggeli étkét.
Kutatása során felbukkannak korábbi életének szereplői: volt általános iskolai, már lassan demens osztályfőnöke, a pedellus, a macskaimádó volt szomszéd, több egykori iskolatársa, akik közül valamelyikük eltartott, másikuk ügynök, harmadikuk jól menő építésszé vált. Az abszolút köznapi szereplők emlékei azonban eltérőek és kuszák is, Piroska segítségére kevesen vannak – az elhangzott információ pedig nem csak a főszereplőt teszik próbára. Ez a híres japán filmrendezőt, Kuroszavát idéző momentum különösen élénken végighúzódik a filmen, élesen rávilágítva a lelki oldalról időnként mindössze hajszálnyi különbségekre ember és ember között.
Vannak filmrendezők, akik arra törekednek, hogy az általuk megjelenített történet egységes, kiragadott egész legyen, az esetleges happy end után pedig csak általában egy szűk és cinikus kör kutakodik a megkedvelt főszereplők további sorsa iránt. Kocsis Ágnes meséje azonban lassan lüktet, millió és elvághatatlan élő, pulzáló szállal kötődik a múlt és jövő síkjaihoz. Apró képek jelenítenek meg egy átlagos, a mozgalmas évektől és az embertársaktól egyre jobban eltávolodó, elszakadó életteret.
A filmszalag, bár teljesen letekeredik egyszer, maga a történet élesen nem zárulhat le. Sokáig kígyózik még a gondolatokban, el, -elmerengve a látottakon, gyönyörködve a tapasztaltakban…

…mert vannak filmek, melyek a súlyosságuk miatt szépek.

Hozzászólások

hozzászólások

Powered by Facebook Comments

You may also like...

5 hozzászólás

  1. levee szerint:

    Először is, én még tavaly, a premier hetében láttam a Puskinban. Én kb. akkoriban néztem meg a Torinói lovat is, meg rákaptam a korábbi Tarr filmekre is. Ennek ellenére leginkább sehogy nem álltam hozzá, mivel Kocsis Ági első filmje korábban engem nem győzött meg: tipikusan az a nosztalgikus és szomorkodós film volt, amit hangulatilag nehezen vagyok képes kibírni. A Pál Adrienn mégis tetszett. Nem ásítottam, nem unatkoztam, engem elkapott a film; Fillenz Ádám képei annyira egészek, hogy magába szívott. Még a kari lapba is írtam róla ajánlót/kritikát, ha gondolod Marlen, majd megkeresem.

    Én érteni véltem, hogy Kocsis Ági miért erőltette ezt a technikát. Egyrészt Tarrnak az egyik “tanítványa”, ha megnézed az amerikai népszavás interjút a youtube-on vele, akkor ott is elmondja (asszem az 2009 decemberi még), hogy neki ez az utolsó filmje, de még 60 éves sincsen, úgyhogy köszöni szépen, inkább a fiatalokat segítené innentől. Ezt is tette Kocsis Ágival, akinek a filmjét szégyen szemre végül senki nem akarta forgalmazni. A Mozinet végülis bevállalta, de amint a mellékelt ábra is mutatja, tavasszal sikerült bevinni a mozikba, és egy országos turnéval végülis kihozni belőle a 10 ezer nézőt (hazai filmhez képest ez egy üdítő szám). Ez vajmi kevés szerintem, főleg, hogy külföldön (noha nem a díjak a mérvadóak, én szoktam mondani) rengeteg díjat kapott ez a film, sőt, legutóbb Hollandiában DVD-n is megjelent. Itthon még szó sincs a dologról…

    Ha összehasonlítom az átlag magyar filmterméssel, egyszerűen nem tudom azt mondani, hogy rossz. Ha demagóg lennék, akkor elkezdeném sorolni a rosszabbnál rosszabb magyar filmeket, amelyekre az MMK pénzt adott, de inkább nem teszem. És akkor itt van ez a másik generáció, aminek a tagja Kocsis Ági, egy tehetséges rendező, aki a második nagyfilmjével képes volt egy ilyen őszinte és mély filmet letenni az asztalra – ennyi akadály ellenére.

    Lassú, vontatott, de nekem valahogy az atmoszférája mégis magával ragadó volt. Nyomasztó olykor, de mégis volt ennek az amatőr (bizony!) főszereplő lánynak (Gábor Éva) valami magával ragadó dühössége, akaratossága, ami átjött a vásznon. A végén, amikor helyrebillen, akkor pedig elgondolkoztam azon, hogy milyen szép arcú, és hogy ha nem lett volna elcsúfítva a karaktere (vagy ha jobban beleillene a mai ideálba, tehát vékonyabb lenne), kifejezetten szépnek tartanánk. Láttam vele interjúkat, és nagyon szimpatikus, kedves nő amúgy.

    Amit ezzel az egésszel mondani akartam az az, hogy bár nem kellett megerőltetnem magam, hogy tessen ez a film, ha megpróbálom kontextusban értelmezni (és látni azt a sok akadályt, ami ellenére ez a film megvalósult), meg az egészet egy nem-közönségfilmes mezőben látni, akkor nem tudom rá objektíven sem azt mondani, hogy rossz film. Azt elfogadom, ha nem tetszik, ez már tényleg az ízlés dolga. 🙂 Tény, türelmet és hangulatot igényel, engem egy ilyen időben kapott el ez a film – és be is jött. Lehet, hogy máskor nem éri el ezt a hatását…. a fene tudja. Mindenesetre én láttam másodjára is, mert anyukámmal és nővéremmel elmentünk rá, akartak nézni magyar filmet, és hárman voltunk a puskin kistermében (ez már ősszel volt). Nekik vegyesen jött le, anyukámnak kifejezetten tetszett, a nővérem meg azzal magyarázta, hogy nem szereti az ilyen filmeket.

    No mindegy, én örülnék ha több ilyen film lenne itthon, amiről legalább vitázni lehet. Mert a termés nagyobbik része teljesen érdektelen szokott lenni – ehhez képest ez a film egy jelenség.

  2. marlen szerint:

    Levee, drágám, nem akarsz posztot írni ide?:)

  3. levee szerint:

    De! 🙂

    Kigondolom még, hogy miről…

  4. marlenka szerint:

    áhh, visszavonom azt, hogy nem tetszett! igen, nagyon tetszett. főleg, hogy két héttel később is eszembe jutnak belőle képek:)

Hozzászólás a(z) cszn bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.