web analytics
Taxisofőr - Taxi Driver - Robert De Niro - talkin to me?

Taxisofőr – Taxi Driver

Nehéz úgy írni pár filmről, hogy ne érződjön, rajongója vagyok az alkotásnak – igaz, ez a blog nem is arról szól, hogy hideg precizitással elemezzek bármit is. Nem is titkolom, a Taxisofőr az egyik legmeghatározóbb élményem a mozik világából.

Travis Bickle (Robert De Niro) vietnámi veterán, igencsak nehezen találja meg a helyét New Yorkban. Álmatlanságban szenved, ezért éjszakai munkát vállal egy taxitársaságnál. Azok közé a sofőrök közé tartozik, akik bárhová vállalnak fuvart, legyen a célállomás akár Brooklyn vagy Harlem. Zavarja a körülötte zajló világ, a mocsok, a szenny, az elburjánzott erkölcstelenség, abban bízik, hogy majd egy nagy eső eltakarít mindent, buzikat, striciket, kurvákat, alkoholistákat, mindazon lecsúszott embercsoportokat, akiket felelősnek tart Travis a kialakult helyzetért. Szabadidejében viszont Ő is pornómozikba jár, bár ez szerinte teljesen természetes. Egy napon meglát egy lányt, akiről kiderül, hogy Charles Palantine elnökjelölt egyik közvetlen munkatársa. Jelentkezik Ő is a stábba, Betsy (Cybill Shepherd) segít neki, és bár teljesen különböző társadalmi csoporthoz tartoznak, mégis találnak közös témákat. A férfi elhívja moziba, eszébe sem jut, hogy esetleg egy “normális” filmre vigye el a nőt, Betsy ezek után már nem akar vele találkozni. Időközben többször is belebotlik Travis egy kiskorú protituáltba, Irisbe (Jodie Foster) – és miután nem sikerül a kapcsolata Betsyvel, úgy dönt, megpróbálja megmenteni a fiatal lányt, kiragadni mostani helyzetéből. Ahogy fokozatosan veszíti el kapcsolatát a külvilággal, egyre inkább eldurvul, fegyvert vásárol, és megkezdi személyes harcát mindazon dolgok ellen, amik dühítik.

Travis nem pszcihopata, inkább személyiségzavaros. Bizonyos dolgok ugyanúgy zavarják, mint a normális embereket, bár jobban sarkítja a problémát, néhány esetben viszont olyanokat tart teljesen természetesnek, amitől mások borzonganak, vagy legalábbis nem tartják követendő mintának. A rendező, Martin Scorsese több figurából “gyúrta” össze Travis karakterét, majd rábízta De Niro – ra, és milyen jól tette! A method acting egyik legjobb megjelenítését láthatjuk, a színész hosszabb időre maga is beállt taxisofőrnek, rendszeresen megjelent a filmben is látható bárba, ahol a sofőrök lazítanak, többször találkozott érzelmileg sérült emberekkel, és így építette fel magában ezt az összetett figurát. Minden pillantásában ott van a természete, a keserűség és idővel a félelem nélküli kegyetlenség, de az elhivatottság is, Travis meg van győződve arról, hogy jót tesz még akkor is, amikor az első gyilkosságon túl van.

“You talkin’ to me? You talkin’ to me? You talkin’ to me? Then who the hell else are you talkin’ to? You talkin’ to me? Well I’m the only one here. Who the fuck do you think you’re talking to?”  – már ezért az egy jelenetért is érdemes megnézni a filmet. A tükör előtt gyakorló Travis félelmetes, és benne van minden, amit a világról gondol.

Jodie Foster. 14 évesen játszotta el a fiatal prosti szerepét. Persze előtte is állt már a kamera előtt, jópár gyerekfilmben láthattuk, de azért ez egészen más. A forgatás előtt komoly pszcihológiai teszteken esett át, hogy fel tudja e majd dolgozni a jeleneteket, amikben szerepel – tökéletes választás volt Iris megformálására. Ő is kapott “gyakorlati kiképzést”, egy igazi prostituált segített neki felkészülni, aki aztán a filmben is szerepet kapott, mint a barátnője. a kritikusok el voltak ájulva a lány tehetségétől, természetességétől, nem véletlenül jelölték Oscar díjra a legjobb mellékszereplő kategóriában. Meg kell említeni még Harvey Keitel -t is, aki annyira visszataszító a strici szerepében, hogy az már jó.

Társadalomkritika ez a javából. Scorsese Michael Chapman képeivel úgy tárja elénk a világot, olyan megvilágításba helyezi a kor társadalmi rétegeinek különbségét valamint az ezek által okozott káoszt, hogy gyakorlatilag hipnotikus állapotba kerülve teljesen elfogadhatónak tartja a néző Travis önbíráskodását. A cél oly “magasztos”, hogy az erőszak, mint eszköz nem jelent problémát, hiszen olyan szintre süllyedt már az egész világ, hogyha a kisemberek nem tesznek ellene semmit, akkor végképp összeomlik. Nem véletlenül lett a filmnek oly nagy hatása az amerikai társadalomra, emlékezzünk csak 1981-ben egy new york-i taxisofőr, bizonyos  John W. Hinckley rálőtt az akkori elnökre, Ronald Reagan-re, állítása szerint azért, hogy imponáljon Jodie Fosternek (aki ezért kis hijján abbahagyta a filmezést, a merénylet után iratkozott be egyetemre, és végzett ott summa cum laude).

A sors kegyetlen és hülye fintora, hogy nem kaphatott Oscart sem a film, sem De Niro. Biztosan közbejátszott az is, hogy túlságosan erőszakosra sikeredett (még akkor is, ha pl. a vér átszínezésével próbálták elfogadhatóvá tenni a cenzorok előtt) és olyan témát feszegetett, amiről akkoriban még Amerikában sem volt túl kényelmes beszélni. A Rocky volt a nagy ellenfél, és a két kisember harcában a pozitív hős győzött, stílusosan mondva, kiütéssel.

Ez a film a mai napig aktuális, bármikor megnézhető (legalábbis számomra), és ugyanazt a hatást okozza, mint az első alkalommal. Tudom, rajongó vagyok.

Hozzászólások

hozzászólások

Powered by Facebook Comments

You may also like...

1 Response

  1. filmx szerint:

    Ez körülbelül az a film, amit ha egyszer megnézel, többet el nem felejtesz. Magával ragad De Niro karaktere és a csodálatos képi-hangi zsenialitás, mestermű és társadalom kritika ez keményen! 10/10.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.