web analytics
Amerikai pite : találkozó - American Reunion

Amerikai pite – találkozó

1999 karácsonya előtt nem sokkal nagyot durrant egy vígjáték a mozikban, megalapozva egy azóta is népszerű műfajt, a bulifilmek kategóriáját. Az Amerikai Pite őszintén volt barom, időnként gusztustalan, vicces és szerethető egyszerre. Nem is volt kérdés, hogy lesz folytatása, jöttek is sorba, egyre rosszabb minőségben, kikopott szereplőgárdával, és már azt hihettük, hogy miután az utolsó részek csak DVD-n jelentek meg, végleg elbúcsúzhatunk Jimtől és a hülye haverjaitól, amikor is úgy döntött a Universal, hogy (gondolom kellő juttatás mellett) újra összeszedi az eredeti bandát, és lehúz még egy bőrt erről a franchise – ról.

13 év telt el a ballagás óta, és nagy évfolyam találkozó készül a 99-es évfolyamnak. A csapat bár szanaszét került, most úgy döntenek, egy pár nappal a bál előtt újra találkoznak, és együtt töltenek pár napot. Jim (Jason Biggs) ugye elvette a zenetáboros lányt, Michelle – t (Alyson Hannigan), gyermekük is született, Oz (Chris Klein) ismert sportriporter lett egy túlmozgásos szőke mellett, Kevin (Thomas Ian Nicholas) építész, szintén boldog párkapcsolatban, Finch-ről (Eddie Kay Thomas) senki nem tud semmit, és persze ott van még Stifler (Seann William Scott), aki gyakornok egy nagy cégnél, egy idióta főnökkel, de semmivel sem kevesebb önbizalommal. Igazándiból mindenkinél van valami gond a magánéletben vagy a karrierben, ezért is jön jókor, hogy a régi haverok újra összefussanak, és kiengedjék a gőzt.

Miért lehetett sikeres a Pite? Mert fiatalokról szólt, közvetlenül a célközönségről, és a hangulatával nagyon sokan tudtak azonosulni (többek között én is). Miért lehetett számomra kedves a Találkozó most, 13 évvel az első rész után? Talán pontosan azért, mert a szereplők is ugyanannyit öregedtek, mint én, kb. ugyanott tartanak, mint én tartottam 13 évvel az érettségi után, és kísértetiesen hasonló problémákkal küzdenek, mint én akkor – vagyis újra tudok azonosulni a karakterekkel. Nagy örömömre a forgatókönyvírók hagyták “megöregedni” a csapatot, és nem követték el azt a hibát, hogy egy féktelen bulizós remake-et csináljanak ebből a részből. Persze biztosan lesz majd olyan, aki leírja, hogy milyen fárasztó ugyanazokat a poénsablonokat, dumákat látni, mint a korábbi részekben, de ez engem egyáltalán nem zavart. Biztosan közrejátszott az is, hogy régen láttam az elődfilmeket, és jó volt ismét röhögni Jim szerencsétlenkedésein vagy Stifler gusztustalankodásain. Az összes régi karakter előkerül, persze jönnek a csajok is, Tara Reid tényleg rémisztően néz ki, Mena Suvari-t először nem imertem meg, az azóta elég jól pókerezgető Shannon Elizabeth, vagyis Nadia is feltűnik, akárcsak Serminátor, Jim papája,  és persze Stifler mamája is. Sztori nincs, de nem is nagyon kell, szokás szerint csak történnek a dolgok, és jönnek a poénok, időnként közé szúrva egy kevés mondanivalót is, ami eddig nem jellemezte a sorozatot. Ja, és köszönjük Hanningan-nek (akit már nagyon nehezen tudok elvonatkoztatni Lilytől, és itt is hozott pár HIMYM vonást), hogy Neil Patrick Harrist benyomta egy rövid jelenetre a filmbe, Barney Stinson awesome!

Megöregedtünk, a szereplők és a nézők is (legalábbis egy részük). Van köztünk olyan, aki még mindig úgy érzi, hogy a középiskolában van. Vagy ha nincs is már ott, de úgy érzi, azok az évek voltak a legjobbak az életében. Furcsa dolog, hogy a nosztalgiáról beszélünk egy pite film kapcsán, de ez a rész erről szól. Meg arról, hogy ideje lenne felnőni – persze, azért csak óvatosan. Mert azért mégiscsak a középsuli volt a legjobb.

Hozzászólások

hozzászólások

Powered by Facebook Comments

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.