Idén volt egy már egy ember vs. természet erői film, a Grey számomra egy nagyon kellemes alkotás. Willem Dafoe az egyik kedvenc karakterszínészem, ezért nagyon megörültem, amikor láttam, hogy ebben a moziban bizony Ő a főszereplő, aztán az alaptörténet íróját és a címet meglátva még kíváncsibb lettem : Julia Leigh – nek köszönhetjük a Sleeping Beauty – t is, ami nagyon megosztó film lett – lévén túl sokat nem mond történetileg. A Hunter egészen más, de egy kicsit mégis hasonló.
Martin David (Willem Dafoe) profi zsoldos. Egy biotechológiával foglalkozó cég bérli fel, akik különösen érdeklődnek egy kihaltnak hitt állatfaj, a tasmán tigris esetleg mégis élő, talán utolsó példánya után. Mivel többen látni vélték az állatot, Martin elutazik Tazmániába, ahol úgy mutatkozik be, mint tudós, aki a tazmán ördögöket szeretné megfigyelni. Szállást kap egy családnál, ahol az anya, Lucy (Frances O’Connor) egyedül neveli kislányát és fiát, mert férje jó ideje eltűnt a környékbeli hegyekben. A család “barátja”, Jack Mindy (Sam Neill) segít neki eljutni a vadonba, ahol megkezdi magányos feladatát, a vad becserkészését. Azonban ahogy egyre közelebb kerül az állathoz, úgy közeledik az Őt befogadó családhoz is, és szembesül mindazzal, amivel egy ilyen kisváros megküzdhet, és azzal az erősödő érzéssel, hogy nem is biztosan neki való ez a magányos farkas szerep.
102 perc, ami túl sok ahhoz, hogy egy vadászatot mutasson be, legyen is annak bármilyen végeredménye. Bár a szokásosnál jóval lassabb a film, és több időt töltünk el a vadonban, csodás tájakon járva, mindezek mellé egy kőkemény drámát is kapunk. Egy ember szavak nélküli belső vívódását nézhetjük végig, és szinte mindig érezhetjük, hogy mi is járhat a fejében. Ebben van ennek a filmnek a nagyszerűsége és egyszerűsége is : gyakorlatilag nem szükséges hozzá szöveg, hogy beleéljük magunkat Martin szerepébe, azonosulni tudjunk vele, és drukkoljunk, hogy jól döntsön, amikor a jövőjéről van szó. Dafoe tökéletes a szerepre, karakteres arcán ott van minden, amit a film át akar adni – egy magányos férfi ráébredését saját életének nyomorúságára. Abszolút főszereplő, a többiek csak asszisztálnak – bár pontosítok. Van még egy elengedhetetlen szereplője a filmnek, és ez a látványvilág, a fényképezés. A vadászat sem az a klasszikus rohanunk – lelőjjük a vadat sztori, inkább megfigyelés, becserkészés – és ez jól illik a hangulathoz, és a film lassabb (de nem unalmas vagy szakadozott) sodrásához.
A Grey – ben is az fogott meg, hogy komoly gondolkodni valót adott a film nézése közben, és aztán is. Az orvvadász, bár nem akar nagy truvájt előadni, mégis ugyanezt nyújtja : folyamatosan járt az agyam, és még most is, pár nappal a megnézése után itt vannak képek a fejemben. Nagyon szép, okos, de nehéz film, mindenképpen ajánlom!
IMDB infobox
