web analytics
Győzzünk már! - Win Win - Paul Giamatt

Győzzünk már! – Win Win

Vannak filmek, amiket egy bizonyos színész miatt akkor is megnézek, ha az éppen nem került moziba. Ilyen Paul Giamatti is, akit személy szerint nagyon bírok. A Win Win – t itthon az HBO mutatta be, ott még látható lesz párszor.

Mike Flaherty (Paul Giamatti) egy kisvárosi ügyvéd, aki mindent megpróbál, hogy biztonságos életet biztosítson feleségének Jackie – nek (Amy Ryan) és két lányának. Ügy és ügyfél azonban kevés, ráadásul Mike nem az a lehúzós fajta, ezért komoly anyagi gondokkal küzd, amit persze nem mer bevallani a családnak. Amikor idős ügyfeléről, Leo – ról (Burt Young) kiderül, hogy nincsenek a közelben rokonai, a lánya pedig elérhetetlen, hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, Ő maga vállalja a felügyeletet, de az öreget egy otthonba viszi, és bár durva lelkiismeret-furdalás gyötri, felveszi a 1500 dolláros havi nyugdíját. Néhány nap múlva megjelenik Kyle (Alex Shaffer), aki Leo unokája, és anyja barátjától szökött el, lévén édes szülője éppen egy elvonón vesz részt. Az öreggel szeretne élni, ezért Mike végül is úgy dönt, amíg nem tisztázódik a helyzete, maga mellé veszi a fiút. Ügyvédi munkája mellett azonban van még egy hobbija : mint korábbi birkózó, Ő a középiskolai csapat edzője. Egy foglalkozáson aztán Kyle is beáll, és hamar kiderül : egy őstehetségről van szó. A szálak kavarodni kezdenek, főképp azután, hogy Kyle anyja, Cindy (Melanie Lynskey) is megjelenik a képben.

Azt olvastam róla, hogy vígjáték – nos, ez hatalmas tévedés. A Győzzünk már egy igazi dráma, ráadásul olyan életszagú és olyan közeli, hogy az néha már szinte fáj. Persze van humora is a filmnek, ami kell is ahhoz, hogy időnként elterelje a gondolatokat. Olyan történet, ami minden bizonnyal kismilliószor megtapasztalható a világban. Nincs túlbonyolítva, a karakterek jól kidolgozottak, és teljességgel hitelesek. Ez persze nagyban köszönhető a színészi játékoknak is : Giamatti szenzációs, de még a kiegészítő szerepekben megforduló, főleg sorozatokból ismert Jeffrey Tambor és Bobby Cannavale is nagyszerű. Könnyedén bele tudja magát élni az ember, és ténylegesen olyan figurákat láthat, akikkel a szomszédban is bármikor találkozhat. Thomas McCarthy, aki írta és rendezte is a filmet – nem akar hatalmas erkölcsi magasságokba emelkedni, tipikus kisembereket mutat be, de nagyon szerethetően. Azt hiszem, ez a legjobb szó erre a filmre : szerethető. Jól esett nézni, és jó volt szurkolni annak, hogy a fiatal kora ellenére sokat megélt Kyle végre kiteljesedjen, hogy Mike valahogy kimásszon abból a gödörből, amibe saját maga ugrott be, vagy hogy Leo végre ott élhessen, ahol mindig is élni szeretett volna. Még a kvázi negatív karakterek is olyanok, akiket nehéz utálni, még ha elítélni sikerül is.

Kár, hogy az ilyen finom kis filmek eldugva maradnak a nagyközönség elől. Ha beleszaladsz, semmiképpen ne hagyd ki, én nagyon szerettem!

Hozzászólások

hozzászólások

Powered by Facebook Comments

You may also like...

1 Response

  1. cszn szerint:

    Nagyon jó film. Én is szerettem (mint minden McCarthy alkotást). 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.