web analytics
Anna Karenina - Kiera Knightley,Aaron Johnson

Anna Karenina

Van e szükség arra, hogy egy olyan művet, mint az Anna Karenina újra megfilmesítsenek? Hiszen közel tucatnyi feldogozás készült már Tolsztoj klasszikusából, újat mondani a témában már nem nagyon lehet. Joe Wright, akinek 2005-ben már volt bátorsága elővenni egy hasonló történetet, a Büszkeség és balítéletet, mégis nekivágott, és a végeredmény határozottan más lett, mint az elődök. Hogy jobb e, az csak a film végén derül ki.

Anna Karenina történetét kb. mindenki ismeri, aki járt valaha iskolába, ezért erre most nem is igazán térnék ki. Maga film két órás, és bizony ennyi időbe ezt a könyvet besűríteni nem egyszerű feladat. Tom Stoppard forgatókönyvíró próbált a végletekig hű maradni az eredetihez, és sikerült úgy összeraknia a scriptet, hogy szinte minden jellemről megkapjuk azt a képet, amit Tolsztoj megformált. Wright, jó szokásához híven ismét összetrombitálta az angol színjátszás legjavát, Anna szerepében régi kedvence, Keira Knightley bizonyíthatja, hogy nem igazak azok az állítások, miszerint igencsak szegényes az eszköztára, a csábító katonatiszt, Vronsky gróf megformálója Aaron Johnson, míg Alexei Karenin – t Jude Law kelti életre. A forgatókönyv és a gárda adott, mégis, mivel lett másabb ez a feldolgozás, mint a többi?

A válasz a szimbólumrendszerek sokasága. Először is, nincsenek óriási díszletek, külsős helyszínek is szinte alig : az egész film egy hatalmas színházi előadás, az első percétől az utolsóig. Gyakorlatilag mintha a szereplőink el se mozdulnának a színpadról, amit ügyes díszletesek raktak össze mindenféle forgó elemekkel, ügyes kötelekkel és még jobb műszakkal, akik percre pontosan tudják a dolgukat az előadás alatt. Engem már ezzel megfogott Wright, a színház világa mindig is elvarázsolt, gyakorlatilag mintha egy tökéletesen megcsinált előadást néztem volna. A látványvilágra ennek ellenére nem lehet panasz : a használt szimbólumok nagyszerűek, elég csak a terepasztalos vonatra gondolni, a szereplők ruhái harsányak, akárcsak a viselkedésük, és az a kép, amit Tolsztoj leírt az orosz arisztokrácia akkori életéről. Mintha a mindennapjaik is egy jól megrendezett, de borzasztóan felszínes színielőadás lenne. Nehéz arra választ adni, van e igazán őszinte karakter a regényben, hiszen még az ebből a világból kitörő Levinnek (Domhnall Gleeson) is meg kell hajolnia, amikor Kitty-t  (Alicia Vikander) végül is feleségül veheti. Mindebbe az elvarázsolt világba üstökösként tör be Anna szenvedélyes szerelme a gróffal, töri meg a konvenciókat, és vezet végül a tragikus befejezéshez.

Továbbra sem tudom eldönteni, hogy Knightley jó választás volt e Anna Karenina szerepére. Tény, hogy időnként nagyon eltalálja a karaktert, de időnként még mindig úgy érzem, hogy ez a nő sokkal kevesebb tehetséggel van megáldva annál, mint amennyire tartják. Johnson talán egy kicsit túlságosan is sarkítottan játszotta, és egyszerű szépfiúvá züllesztette Vronsky jellemét, míg Jude Law élete egyik legjobb alakítását hozza Karenin szerepében.

Anna Karenina

Engem elvarázsolt, és egy pillanatig sem unatkoztam a film közben. Persze, jómagam nem tudom olyan szépen megfogalmazni mindazt, amit éreztem, éppen ezért szeretnék ismét egy kicsit plagizálni. Giorgio Nane, aki nálamnál ezerszer jobban fogalmaz, így foglalta össze mindazt, amit én is megpróbáltam : “Átolvasva a méltatásokat , szinte semmit nem írnak finoman árnyalt szimbólumrendszeréről, amivel kiváló rendezője dolgozik és amelyet Jung oly pontosan analizált írásaiban (álomszimbolika) . A vonat ugyan ismert: az életúton történő haladás szimbóluma. A folyosók: (a filmben a magasra vágott és félelmet keltő kerti sövények sötét és nyomasztó labirintusai, antik-archaikus szobrokkal a történések helyszínein) a nehéz életszakaszokon történő átmenet jelképei. Az sem véletlen, hogy egy igencsak kopottas, középszerű színház ad központi keretet a jeleneteknek, amelyekben kifogástalan toalettjeikben, kristálycsillárok alatt és kristálypoharak csengése között élik a maguk szabta rideg világban, képmutatása okán moráljában a casust megidéző impériumok figurái az életüket. A lóversenyes jelenet zsenialitása egyszerre idézi a süllyedő századvéget és Manet pompás festményeit.

A színpad zsinórpadlásán és pincéje mélységeiben a tudatalatti időnként lelassuló/megdermedő titokzatos figurái, villantják fel igazán a személyiség összetettségét, irracionális világát. Magával ragadónak tartok mindent amit ma láttam: pompás befejezés a szélfútta vadvirágos mező és a kopott színház összemontírozása: megnyugvás is mindaz, amit a természet egyszerű szépsége nyújthat az embernek, ugyanaz a természet amely felszítja szenvedélyeinket.” forrás : giorgio nane blogja

A héten kaptunk drámát, akciófilmet, animációs mesét,  és most itt ez a csodás feldolgozás. Jó lenne sűrűbben ilyen választék!

Hozzászólások

hozzászólások

Powered by Facebook Comments

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.