web analytics
A nagy füzet

A nagy füzet

Vannak filmek, amikről nagyon nehéz írni. Napokig ott forog az ember fejében, egyik pillanatban az egekbe magasztalná, a másikban a pokolba kívánja, vagy egyszerűen csak nem találja rajt a fogást. Szász János legújabb filmje, a nagy füzet is ilyen. A legtöbb esetben ilyenkor nem is írok kritikát, vagy csak sokkal később, többszöri megnézés után, de mivel ezt az alkotást jelöljük Oscarra, nem mehetünk el mellette szó nélkül.

A második világháborúban járunk, amikor egy anya (Bognár Gyöngyvér) úgy dönt, iker fiait (Gyémánt András, Gyémánt László) vidékre költözteti a régen látott nagyanyjukhoz (Molnár Piroska), bízva abban, hogy ott nagyobb sikerrel élhetik túl a borzalmakat. A srácok teljesen magukra vannak utalva, egyetlen barátjuk a szomszédban élő lány, Nyúlszáj (Tóth Orsolya), aki kizökkenti őket a maguk teremtette, szigorú szabályokból – megtanulnak lopni, megzsarolják a tiszteletest (Andorai Péter) és lassan eljutnak oda, ahol már a legszigorúbb parancsolatokat sem veszik figyelembe. Két dolog biztos csak az életükben : soha nem akarják elhagyni egymást, és betartva apjuknak (Ulrich Matthes) tett ígéretüket, mindent lejegyzetelnek egy nagy füzetbe.

A nagy füzet - Molnár PiroskaA film Agota Kristof, magyar származású írónő regénye alapján készült. Én nem olvastam a könyvet, szóval ezt a kis szösszenetet ennek a tudatában olvasd. Az első, és legfontosabb tudnivaló : a nagy füzet fesztiválokra készült, és nagyon kis esélyt látok arra, hogy a nagyközönség habzsolni fogja. A “kritikus” meg, ha már megszólítottnak érzi magát, morog, hiszen ez a dolga (vagy nem, de ezt egy másik kérdés). Még szerencse, hogy én nem vagyok az, bár én is húzom egy kicsit a szám szélét. Elsősorban nem is a film minősége miatt, inkább a mondanivaló az, ami zavar. Értem én, hogy nagy fesztiválokon elsősorban a monumentális, nehéz alkotások azok, amiket a szakma díjaz, de esetleg, nem lehetne, hogy a magyar filmesek megpróbálnának valami könnyedebb témával is nekivágni egy ilyen jeles eseménynek? Nem azt mondom, hogy gyártsunk Adam Sandleres, fingós böfögős filmet, vagy egy 18-ik remake-et valami klasszikus magyar vígjátékból Bajor Imrével, de talán, egy picit el lehetne lazulni, nem?

Térjünk vissza a nagy füzethez. Igazi gyomorba rúgó történet, ami több helyen még pofán is csapja a nézőt, de úgy istenesen – majd leül, és beleszürkül a saját, kicsit vontatott világába. Egy olyan helyzetet próbál bemutatni, amit mi remélhetőleg már sosem fogunk megélni – és ebbe a környezetbe helyezi bele a felnőtté válás folyamatát. A két srác, minta nélkül, saját kútfőből kénytelen túlélni egy háborút, annak minden mocskával, ahol éhezés van, ahol elviszik a zsidókat, ahol a felszabadító katonák megerőszakolják és megölik a fiatal lányokat, ahol a meleg náci katonatiszt kénye-kedve szerint tehet bármit. Ezeket a jeleneteket már mind láttuk, akár gyerekek szemén keresztül is. Amivel “több”, vagy más a nagy füzet, mint a társai, az a pőreség. Szász, mintha csak egy jó dokumentarista lenne, felmondja a történteket, a fiúk narrációja mellett, a szemünk előtt peregnek le borzalmak, de időnként mégis nehéz megélni ezeket. Nem, nem vagyok mazochista, én sem szeretek szenvedni, főképpen nem a vászon előtt, de e nélkül ez a film kicsit sántít.

A nagy füzet

A képi világ is igyekszik ezt a puritánságot támogatni – Christian Berger nagyon kevés színnel dolgozik, azok is fakók, akárcsak a hatásos, de nem túl bonyolult zenei aláfestések : ezeket jól sikerült eltalálni. A színészi játék is vegyes benyomást kelt. A Gyémánt testvérekben ott van a tehetség, de úgy tűnik, a rendező nem tudta kihozni belőlük a  maximumot. Mintha nem sikerült volna pontosan meghatározni azt, hogy az egyes karakterek mit is akarnak sugallni. Ott van pl. Ulrich Thomsen, aki azért egészen jó színész, és a karaktere is izgalmas lehetne (Ő játsza a vélhetően meleg német katonatisztet, aki beköltözik a fiúk nagyanyjához, és egy idő után még segít is nekik) – de nem bontakozott ki igazán, csak sejtet bizonyos vonásokat, és ez számomra kicsit idegesítő, főképpen azért, mert lett volna idő ezekkel foglalkozni a két óra alatt. Aki viszont számomra megdöbbenten jó volt (bár ez talán nem akkora meglepetés), az Molnár Piroska. Láttuk Őt már annyi mindenféle szerepben, és most, ez a gonosz boszorka megformálása nagyszerűre sikeredett. Elsősorban rémisztő és utálatos, de ott van benne a minden éjszaka lerészegedő, esendő nő is, igaz, jó mélyen.

A nagy füzet a háborúellenesség, a gyermeki (felnőtti) lélek torzulás filmje. Ahhoz viszont, hogy pl. az Oscaron ez betaláljon, túlságosan is “magyar” – annak minden jó és rossz értelmében. Egy biztos, én napokig nem tudtam kiverni a fejemből, és az is biztos, hogy a könyvet szeretném elolvasni. Ne erre vidd el a csajodat első randira. Mélyvíz, csak úszóknak!

Hozzászólások

hozzászólások

Powered by Facebook Comments

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.