web analytics
Whiplash - J.K. Simmons, Miles Teller

Whiplash

Kezdjük az egészet úgy, hogy ezúttal (is) baromira elfogult vagyok ezzel a filmmel kapcsolatban. Igen, magam is zenélek, játszom több hangszeren, és igen, doboltam is elég sokáig. A jazz sem áll távol tőlem, bár azt hiszem, a Whiplash legkevésbé fontos része az, hogy milyen stílusban is játszanak a zenészek.

Andrew (Miles Teller) fiatal, tehetséges és ambíciózus dobos, aki bekerül a híres Shaffer Kozervatóriumba. Mint minden srác az iskolában, természetesen a legjobb akar lenni, és erre minden lehetősége meg is van, főleg, hogy a rettegett, de mindenki által vágyott Terence Fletcher (J.K. Simmons) beválogatja tartaléknak a stúdiózenekarába. A kíméletlen módszereiről híres tanár megpróbálja a maximumot kihozni a zenészeiből, és ezért semmilyen módszertől nem riad vissza. Kezdetben Andrew teljesen meg- és átadja magát, de ahogy egyre inkább nyilvánvalóvá válik tehetsége, úgy változik meg a mester és a tanítvány viszonya.

Whiplash - J.K. Simmons, Miles Teller

Örök közhely, hogy a tehetség ma már baromi kevés ahhoz, hogy toppon legyél, bármivel is foglalkozol. Tanulni, gyakorolni, gyakorolni és még egy kicsit gyakorolni, majd amikor már a pokolba kívánod az egészet, na akkor még egy adagot gyakorolni – ez a zenélésre kifejezetten igaz. Magam is ültem egy nyomorult fogásváltás felett a gitárral a kezemben órákat, és talán még most is érzem a véres ujjhegyek fájdalmát egy végig gyakorolt éjszaka után. Damien Chazelle író-rendező ezt a világot hozza el filmjében, de úgy, hogy maga a hangszer lecserélhető lenne akár egy futball labdára is, vagy bármire, amiben fiatalok edződnek, és a legjobbak akarnak lenni. Láttunk már ilyen történetet? Kiscsilliót. Mégis, mitől kiemelkedő a Whiplash? Ha már nincs túl erős története, akkor a rendező nem tehet mást : abból főz, ami van, de azt a lehető legpontosabban. Chazelle hihetetlen ritmussal, feszesen irányítja a színészeit, akik láthatóan megpróbálták követni, és kihozni magukból a legjobbat. Mintha a rendező lenne Terence, csak Ő egyszerre két zenészt is inspirál. Nyomasztó az, amit a néző elé tár, mondhatni, fizikai fájdalmat is okoz, miközben a vásznon látja az ember Teller kézfejéről a dobokra csepegni a vért, vagy ahogy a közönség is átéli azt a nyilvános megaláztatást, amit Fletcher alkalmaz a diákjain. Sötét világ ez, talán egy picit sarkosan ábrázolva, ami egy picit bántja is zenész múltamat, mert azért még az “eszetlen” gyakorlás is tud élvezetet okozni, vagy ha nem, akkor azonnal le kell tenni a hangszert, mert nincs értelme tovább egy percig sem foglalkozni vele.

Persze az erős kezű rendezéshez szükség van megfelelő színészekre is. Bár megjelennek arcok a filmben, van még egy szerintem felesleges romantikus szál is a történetben, bár erősen elnagyolva, egyértelmű, hogy az egészet Simmons és Teller viszi el a hátán. Az elején teljesen ellentétes karakterek, Andrew inkább félénk és visszahúzódó, bár nagyon becsvágyó, míg Fletcher erőtől duzzadó, agresszív, de legbelül szerethetően bölcs tanár, aki tényleg a legjobbat akarja a srácnak, csak kicsit furcsán adja ezt elő. Ahogy halad a történet, úgy alakulnak át ezek a karakterek, megfordulnak a viszonyok, és talán már nem is szerethető annyira egyik-másik megnyilvánulásuk. Annyira, hogy a néző talán nem is tud egyértelműen állást foglalni, kinek is “szurkol” ebben a játszmában – mert bizony azzá alakul a két ember kapcsolata. Simmons eljátszott már sokféle szerepet, de Flecther-t mindenképpen rá írták, annyira szuggesztív és magával ragadó, hogy az ember nem tudja levenni róla a szemét, amikor a vásznon van, legkevésbé sem volt kérdés az Oscar jelölése és a szobrocska elnyerése sem. Teller-t már régóta figyelem, tehetséges a srác, rengeteg jó (vagy kevésbé jó) független filmben játszott az utóbbi időkben, talán a Divergent filmek és a Fantasztikus négyes reboot meghozza majd az igazi áttörést számára Hollywoodban.

Whiplash - Miles Teller

Nagyon nem könnyű film, ez kétségtelen. A Whiplash mégis az utóbbi idők egyik legjobbja azok közül, amit láttam, őszintén szólva, nálam lenyomta a Birdman-t is 2014-ben, de mint az elején is írtam, elfogult vagyok a témával kapcsolatban. Azt viszont ki kell jelenteni : ha nem vagy zenész, és nem érdekel a jazz világa, akkor SE hagyd ki, lebilincselő alkotás, ami megcsócsál ugyan, és minden bizonnyal okoz majd pár nyugtalan percet/órát/napot is akár a végén, de akkor is kötelező.

Hozzászólások

hozzászólások

Powered by Facebook Comments

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.