Az összes post a vendégpost kategóriában

Exortus ismét jelentkezik, ezúttal a Pál Adriennről írt, ami ugye volt már itt az én szemszögemből, most következzék egy másik megközelítés.

Vannak filmek, melyek a súlyosságuk miatt szépek.

Nem kifejezetten látványosak, nem öltek dollármilliókat az utómunkálataikra
A történetük nem kiszámítható, nem facsarodik unott mosolyra a szád, amikor a forgatókönyvíró pontosan az általad elképzelt szavakat adja a sablonos karakter szájába.
Nem tudsz őszintén nevetni rajta, mert megcsap a belőle áradó élet s a retinád lehorzsolva fut végig az idegszálaidon s ott bizseregnek, rakódnak egymásra még sokáig a képkockái.
Nem jelennek meg időben, mert nem hajlandó senki sem fizetni azért, hogy a mozikba kerüljön.
Nem a szórakoztató jelzőt a legkönnyebb rájuk aggatni, inkább felzaklatnak, elgondolkodtatnak  s pontosan ezzel érintik meg az erre fogékony befogadót.

Piroska krónikus elfekvő osztályon dolgozik nővérként. Nem az a tipikus belevaló karakter, nem vennéd észre, ha a villamoson melletted állna meg s morfondíroznál, vajon mivel keresi a kenyerét. Pedig a munkája mondhatni egyszerű, azonban a hyposzagú falak, a kínos tisztaság, a monoton zajok illetve a csönd, a kommunikáció minimálisra csitulása eszeveszettül marja a lelket, még annak a gondolatnak az enyhet adó áldásától is megfosztva, hogy ez az építmény az ember alkony -éveinek fájdalommentességét hivatott biztosítani.
Egyik nap gyermekkori barátnőjével azonos nevű idős hölgyet hoznak munkahelyére, s ez indítja a túlsúlyos, civilben egyébként informatikusként dolgozó színész által vászonra vitt szereplőben a változást. Rögeszmés keresésbe kezd, nekiindul kutatni az életéből még gyermekkorában elvesztett, utolsó igaznak hitt és valós színekkel teli barátsága után.
Azonban nem a minden fiatal lelket megrettentő filmes technika, a lecsupaszított, steril környezetbe helyezett lassú, a napi rutinnal kapcsolatos életképek késztetik menekülésre Piroskát. Élete, úgy érezni megállt, a múltból nyert energiát felőrölte a jelenben terjengő semmi. Bár nem él egyedül, a vele lakó férfihez fűződő viszonyáról a pontban nyolckor érkező telefon, a testi érintkezés minimális volta nem árul el kifejezetten sokat, hosszú időnek kell eltelnie, mire kiderül, nem édesapjával, nem is testvérével hanem egy élettárssal nem-osztja meg az esti, esetleg az éjszakai ügyelet miatt reggeli étkét.
Kutatása során felbukkannak korábbi életének szereplői: volt általános iskolai, már lassan demens osztályfőnöke, a pedellus, a macskaimádó volt szomszéd, több egykori iskolatársa, akik közül valamelyikük eltartott, másikuk ügynök, harmadikuk jól menő építésszé vált. Az abszolút köznapi szereplők emlékei azonban eltérőek és kuszák is, Piroska segítségére kevesen vannak – az elhangzott információ pedig nem csak a főszereplőt teszik próbára. Ez a híres japán filmrendezőt, Kuroszavát idéző momentum különösen élénken végighúzódik a filmen, élesen rávilágítva a lelki oldalról időnként mindössze hajszálnyi különbségekre ember és ember között.
Vannak filmrendezők, akik arra törekednek, hogy az általuk megjelenített történet egységes, kiragadott egész legyen, az esetleges happy end után pedig csak általában egy szűk és cinikus kör kutakodik a megkedvelt főszereplők további sorsa iránt. Kocsis Ágnes meséje azonban lassan lüktet, millió és elvághatatlan élő, pulzáló szállal kötődik a múlt és jövő síkjaihoz. Apró képek jelenítenek meg egy átlagos, a mozgalmas évektől és az embertársaktól egyre jobban eltávolodó, elszakadó életteret.
A filmszalag, bár teljesen letekeredik egyszer, maga a történet élesen nem zárulhat le. Sokáig kígyózik még a gondolatokban, el, -elmerengve a látottakon, gyönyörködve a tapasztaltakban…

…mert vannak filmek, melyek a súlyosságuk miatt szépek.