web analytics
 

Az összes post Amanda Seyfried tag-gel

Elveszett – Gone

Elveszett - Gone - Amanda Seyfried

Úgy tűnik, mostanában összekeveredtek a szerepek azokban a dolgokban, amiket látok. Ez a harmadik olyan mozifilm a kötelmúltból, amit inkább Horatio Caine – nek kellene kinyomozni 45 percben a CSI – ban és leadni a tv-ben, nem pedig másfél órában kibontani nagy vászonra.

Jill Conway (Amanda Seyfried) Portlandben élő fiatal nő. Egy évvel ezelőtt elrabolták, és egy szép mély lyukba tartották, ami tele volt emberi maradványokkal. Egy este fogva tartója lemászott hozzá a gödörbe, Jill egy ott talált csonttal megölte, és sikeresen kiszabadult.

Vagy legalábbis Ő így adta elő a történetet a rendőrségen. A nyomozás során viszont nem találták meg a lyukat, ezért egy idő után azzal az indokkal, hogy mivel a lányt gyermekkori trauma érte, csak kitalálta az egészet – gyakorlatilag senki nem hitt Neki. Persze Jill nem adja fel, és szisztematikusan járja végig az erdőt, hogy megtalálja a gödröt, de egyenlőre nem járt sikerrel. Egy nap, amikor hazaér, nem találja otthon testvérét, Mollyt (Emily Wickersham), aki nem mellékesen alkohol problémákkal is küzd. Keresi mindenhol, amikor rádöbben, korábbi elrablója mégsem halt meg, és most visszatért, bosszút állni. Persze ismét elrohan a rendőrségre, ahol továbbra sem veszik komolyan, egyedül az új fiú, Peter Hood (Wes Bentley) mutat némi érdeklődést, és próbál segíteni a nyomozásban.

Akár még izgalmas is lehetne ez a film, ha Heitor Dhalia első amerikai rendezésében nem akart volna “tökéletes thrillert” forgatni – lévén ilyen nincs, másrészt tehetsége sem alkalmas rá. Ebben a moziban mindenki gyanús. Bárki lehetne a gyilkos, tele van az összes karakter fekete foltokkal – de ez inkább erőltetetté, mint érdekessé teszi a történetet. Görcsösen fokozni akarja a feszültséget, ezért mindent bevet, oda-vissza ugrálunk a múltban – jelenben, kapunk sötét képeket, egy kis Bárányok hallgatnak utánérzést, de ez túl sok. Bár nem tudtam, ki lehet a rabló, egy pillanatra sem tudott magával ragadni a film, és bár nem mondom, hogy untam, de mint említettem : ebből egy 45 perces sorozatrész sokkal feszesebb és élvezhetőbb lett volna. Seyfried mindent megtesz, amit csak tud, kétségtelenül tehetséges, de nem ez a szerep és nem ez a forgatóköny fogja meghozni neki a nagy áttörést. Lesz ez még jobb is, remélhetőleg!

IMDB infobox

Eredeti cím:
Gone (2012)
Hossz:
94 perc
Rendező:
Heitor Dhalia
Forgatókönyv:
Allison Burnett
Szereplők:
Amanda Seyfried, Jennifer Carpenter, Wes Bentley
IMDB érték:
5.7

Lopott idő – In time

Lopott idők - In time

“Van egy perced?” – naponta akár többször is feltehetjük ezt a kérdést, ahogy megteszi ez a film is, csak egy picit más az értelme.

A jövőben járunk, ahol minden ember csak 25 éves koráig öregszik, akkor elkezd ketyegni egy óra a karján, amin 1 napnyi idő van, és ha az lejár, akkor viszontlátásra, jön egy kis rándulás, és vége. Namármost, egy ilyen világban az idő a fizetőeszköz, lévén ezt az órát fel lehet tölteni, és így lehet éldegélni tovább. Utópisztikusan hangzik, nem? Természetesen ebben a társadalomban is megvan a szegregáció, élnek időmilliomosok, akik kvázi ellopják a szegényektől az időt, és persze megvan a gettó, ahol az emberek egyik percről a másikra élnek, de szó szerint. Ez akár még izgalmas történet is lehetne ….

…. de nem az. Andrew Niccol, aki a zseniális Gattaca – t rendezte, megint egy ilyen jövőfilmbe vágott. Az alapötlet jó, sok minden lehet benne, de valahogy nem sikerült kihozni mindent ebből a filmben. A szereplőgárda még akár használható is lenne, hiszen a főszereplőt játszó Justin Timberlake – ről kiderült már korábban, hogy egy átkozottul tehetséges pasas, és nem csak a jelenkor egyik legjobb dalszerzője (lehet fikázni, de akkor is az), a vásznon is megállja a helyét, a főhősnő, gazdag lány pedig Amanda Seyfried, aki rendesen hozza a naivát, akinek kinyílik a szeme. Mostanában kevés film van, amiben Olivia Wilde nem tűnik fel, ez sem maradt ki, és egészen abszurd, ahogy Timberlake anyját játsza (hiszen 25 évesnek néz ki, vagy mi). Az időzsaru szerepében Cillian Murphy talán a legjobb az egész filmben, tökéletesen hozza a karakterét.

Rómeó és Júlia történet egy jó adag Bonnie és Clyde keretbe csavarva. A gettóból kitörő szegény srác, és az időmilliomos elkényeztetett kislány harca a rendszer, a saját családja ellen. Nagy igazságok puffogtatása, ha az időt kicserélnénk pénzre, akár egy jelenkori társadalomkritika is lehetne, de ahhoz túlságosan “menekülősmozi” feeling, akciófilmnek meg túlzottan sok gondolatot ébreszthet. Valahogy nem sikerült megtalálni az egyensúlyt, pedig jól indul. Hiányérzetem volt a film végén, semmit nem tudtam meg arról, hogyan került ebbe a helyzetbe a világ, miért pont 25 év – ezek a kérdések megválaszolatlanok maradtak.

Nem, nem akarom lehúzni ezt a filmet, mert végül is egy üdítő próbálkozás, és több van benne, mint az utóbbi idők képregény adaptációiban, de én személy szerint többet vártam a történettől. Azért ne sajnáld rá az időt, nézd meg! (fú, ez de rossz volt …. )