A sportfilmek a gyengéim. Ha pedig a főszerepben olyan nevet látok, mint Clint Eastwood, akkor jöhet bármilyen előzetes rossz kritika, ki nem hagynám, hogy megnézzem az adott mozit. A Trouble with the Curve nem szólt akkorát a tengerentúlon, pedig baseball, ugye…
Gus Lobel (Clint Eastwood) az Atlanta Braves baseball csapat játékosmegfigyelője, igazi nagy név a szakmában, de a tulajdonos megbízottja, Sanderson (Matthew Lillard) szerint eljárt felette az idő, és nem képes a modern kor kihívásainak megfelelni (lásd Moneyball). Gus közvetlen főnöke, és barátja Pete (John Goodman) utolsó munkaként arra kéri, hogy menjen Észak-Karolinába, ahol egy nagyon tehetséges ütő játékost kellene megfigyelnie. A háta mögött megkéri Lobel lányát, Mickey – t (Amy Adams), hogy menjen apjával, legyenek minél többet együtt, és próbáljon neki segíteni két dologban is : egyrészt az öreg már nem lát jól, bár ezt titkolja a kollégái előtt, másrészt pedig igyekezzen elfogadtatni vele, hogy ez a vége, neki már nincs helye a baseball világában, csak akkor, ha sikerül megújulnia. Megkezdődik egy utazás, az állam több kis pályájára, ahol találkoznak Johnny-val (Justin Timberlake), aki fiatal megfigyelő, és szintén az ütőt követi. Apa és lánya lassan, de újra egymásra talál, és közben Johnny-ról is kiderül, nagyon sokat köszönhet Gusnak.
Kevésbé “szakmai”, mint a Moneyball, sőt, itt a baseball csak egy amolyan kerettörténet, ami megágyaz Eastwood és Adams játékának. Azt eddig is tudtam, hogy ahol Clint papa megjelenik, ott játék van a vásznon, de itt most a hölgy is felnőtt nagynevű társa mellé. Működik a kémia kettejük között, hiteles és élvezetes, ahogy megismerjük a kettejük kapcsolatát, és ahogy újra megnyílnak egymásnak. Nem lennék meglepve, ha Adams előbb-utóbb a kis arany szobrocska közelébe kerülne, a tehetsége bőven megvan hozzá. A történet kiszámítható, és igazi hollywoodi mese, azok minden elemével, és persze unalomig ismert paneljaival – biztos vagyok benne, ha nem ilyen erős a casting, akkor ez a film egy lenne a sok közül, amit egyszer meg lehet nézni, aztán másnap már nem is emlékszünk rá. Apa-lánya kapcsolat, egy olyan szülővel, aki valószínűleg nem a legjobb a világon, de tagadhatatlan, hogy mindennél jobban imádja a gyermekét, még ha titkolja is előtte időnként. A szív filmje ez, a családé, ahol két egymástól kissé eltávolodott ember újra egymásra talál. Kicsit underdog ebben a csapatban Timberlake, de ez inkább a forgatókönyvnek köszönhető. Robert Lorenz rendező nem akart nagy truvájokat megalkotni a filmben, engedte játszani a színészeit, néha olyan érzésem volt, hogy Clint talán vissza is fogta magát, hogy ne legyen túlságosan túljátszott a szerepe – ha ez így van, csak alátámasztja a zsenialitását.
Nem tudom miért van, de ha az idős Eastwood-ot látom játszani, mindig az jut eszembe, hogy ilyen nagyapát szeretnék magamnak a valós életben. 1993 óta először állt úgy a kamerák elé, hogy nem Ő rendezte a filmet, és nagyon örülök, hogy a Gran Torino mégsem az utolsó munkája volt. Felfogható ez a film amolyan jutalomjátéknak is, de látva azt a kisugárzást és erőt, ami ebből az emberből árad, nagyon, de nagyon szeretném, ha megkínálnák még pár ilyen szereppel. Nem ez a legjobb filmje, de az teljesen tiszta, ha elvállal valamit, abban nem nagyon tud hibázni. December közepén a hazai mozikban is látható lesz a Trouble with the Curve.
IMDB infobox
