web analytics
Itt jársz : Filmkocka - mozgóképes szubjektív > dráma
 

Az összes post dráma tag-gel

Szent Lajos király hídja

marlen ::: 2013. április 1. hétfő * kritika, vendégpost [még csönd]
Szent Lajos király hídja

Régen volt már vendégpost a filmkockán, ezúttal marlen írását tesszük közzé egy olyan filmről, amit én csak szenvedve bírtam végignézni. Íme, egy másik nézőpont:

A Szent Lajos király hídja egy olyan film volt számomra, melyen elsírtam magam. Felzaklatott, pont a kellő pillanatban talált el, lenyűgőzött a Thornton Wilder-i kristálytiszta fogalmazás, a gyönyörű, csengő mondatok, a szavak erejében rejlő varázslat. A végén tényleg sírtam a halál értelmetlenségén, a szavakkal szembeni tett brutális kegyetlenségén, s nem tudtam nem elvonatkoztatni attól, hogy így vagyunk ezzel mi emberek: csak beszélünk szépről, jóról, igazságról, mindig tudjuk mi a helyes, de mikor cselekedni kell, hogy a szavainkat igazoljuk, azonnal meghazudtoljuk a szép elveket.

Elgondolkodtatott arról is, hogy mennyire egyszerű valójában mindaz, amit olyan bonyolulttá teszünk, s időnként bizony nézőpontot kell váltani, mert előfordulhat, hogy valaki egyetlen szavával megváltoztatja az addig helyesnek hitt utat. Nézése közben meggyőződtem arról, hogy a világban van valami olyan erő, amely egyensúlyra törekszik, s hogy a felszín alatt sokkal mélyebben kapcsolódunk be mások életébe, mint amiről tudomásunk van. Mikor ezt megértenénk, s tudásunkat elmélyítenénk, mert úgy érezzük, egy bizonyos fokú tudás, bölcsesség birtokába jutottunk, már nem kell átjutni a túlsó partra Szent Lajos király hídján, s értelme lesz a mélybe hullásnak, hiszen legmagasabban vagyunk életünknek, s onnét csak lefelé vezethet már az út.

A történet a 18. századi Peruban játszódik: öt utazó alatt leszakad egy, még az inkák által megépített függőhíd. Az emberek a szakadékba zuhannak, a balesetet nem élik túl. Egy Juníper nevű tudós szerzetes megkísérli összerakni az áldozatok élettörténetét, kutatva bennük az isteni gondviselés okait—elvégre a hídnak védőszentje is volt, Franciaországi Szent Lajos király személyében. Amikor azonban Juníper elkészül könyvével, azinkvizíció a gondolkodó barátot eretneknek bélyegzi, és könyvével együtt elégeti. Filozófiai szempontból a regény a végzetesség problémáját vizsgálja: miért is történnek szerencsétlenségek olyan emberekkel akik nem érdemlik meg, akik tulajdonképpen ártatlanok.
A különben rövid könyv sikere abban rejlik, hogy itt is, mint legtöbb munkájában, Wilder egyetemes témát dolgoz fel: ilyen és hasonló tragédia az idők kezdete óta bárkivel megtörténhet, tehát ebben az értelemben a mindennapi ember egyetemes lénnyé emelkedik. 1928-ban a mű az író számára meghozta a Pulitzer-díjat. A történetet háromszor is filmre vitték — 1929, 1944 és 2004-ben —, különösebb siker nélkül, valószínűleg az inkább könyvbe való filozófiai mondanivalója miatt.

IMDB infobox

Eredeti cím:
(2004)
Hossz:
120 perc
Rendező:
Mary McGuckian
Forgatókönyv:
Mary McGuckian, Thornton Wilder
Szereplők:
Gabriel Byrne, Robert De Niro, Harvey Keitel
IMDB érték:
5.0

Tagek: , , ,

Ígéret földje – Promised Land

lippije ::: 2013. február 28. csütörtök * kritika [még csönd]
Ígéret földje - Promised Land

Gus Van Sant és Matt Damon dolgozott már együtt, ráadásul igencsak sikeresen : a Good Will Hunting nagyon jó film, és Damon a frissen Oscar díjas Ben Affleck – el együtt szintén megkapták a forgatókönyvért az arany szobrocskát. Vártam, hogy mire mennek egymással újra, az Ígéret földje címéhez képest azonban talán kevesebbet ad, mint az elvártam tőle.

Steve Butler (Matt Damon) egy nagy cég, a Global Crosspower Solutions házaló ügynöke. A feladata az, hogy felkeressen embereket, és rávegyen arra, engedélyezzék, hogy földjeiken a cég fúrásokat végezzen, hogy onnan gázt termelhessen ki. Természetesen az engedély mellé hatalmas, akár dollármilliókat érő jutalékokat lenget be a leendő ügyfeleknek. Kollégájával,  Sue Thomason – nal(Frances McDormand), aki kissé szabad szájú, de rendkívül tapasztalt és meggyőző egy a válság által alaposan meggyötört kisvárosba,  McKinley – be utaznak, ahol Steve valószínűleg utolsó terepmunkáját végzi, lévén egy vezetői szék várományosaként küldték a helyszínre. Minden egész jól alakul, azonban a helyi iskola idős tanára, Frank Yates (Hal Holbrook) egy fórumon felhívja a lakosok figyelmét arra, hogy talán nem is olyan biztonságos ez a fúrás, mint ahogy azt Steve állítja. Ráadásul megjelenik a városban egy környezetvédő aktivista, Dustin Noble (John Krasinski) aki kampányolni kezd a cég ellen. Azonban ahogy kavarodnak a szálak, úgy derülnek ki dolgok : talán nem mindenki az, aminek látszik.

A forgatókönyvet ismét bevállalta Damon, a társa pedig Krasinski volt az Igéret földje megírásakor. Az alapsztori egész jó is lehet, azonban az első hibát már az írók elkövették : nem voltak túlzottan következetesek a karakterek, leginkább Steve kialakításakor. Egyrészt egy jóravaló, egyszerű vidéki srác képe rajzolódik ki, másrészt gond nélkül odacsúsztatja a borítékot a polgármesternek, és tudja, hogy hazudik, amikor biztonságot ígér a helyi lakosoknak. Talán érthető a motivációja, imádja és érti is a munkáját, de ez a kettősség nehezen megemészthető, és láthatóan Damon is megküzd azzal, hogy ezt vászonra tegye. Másrészt a rendező is hibázik akkor, amikor nagyon szájbarágós módon meséli el a történetet, amin még az egyébként egész jó csavar sem segít sokat. Ráadásul elég kiszámítható addig, amíg eljutunk a nagy fordulathoz, ahol végül is kiderül, Steve melyik “énjének” enged szabadulást. A kiegészítő részek azonban egész jók, tetszett Titus Welliver, mint a helyi boltos, aki rányomul Sue-ra, aki egyedül álló anyuka, illetve a sztoriba beleszőtt szerelmi háromszög is egész jó lenne, legalábbis megvan a kémia Steve és a helyi tanárnőt játszó Rosemarie DeWitt között. Ez a furcsa kettősség, miszerint a színészek egész jók, a rendező sem ma kezdte a szakmát vs. nem tökéletesen kidolgozott script és kicsit leegyszerűsített mesélés végül is egy egészen nézhető filmet ad ki, csak őszintén megvallva, én többet vártam a Damon Van Sant párostól.

Az Ígéret földje nem lett rossz film, de azt tanácsolnám Damon-nak, fűzze meg a régi havert, és dobjanak össze valamit közösen megint Affleck – kel. Kíváncsi lennék, ez a két tehetséges srác most mire lenne képes, ha újra együtt dolgozna.

IMDB infobox

Eredeti cím:
(2012)
Hossz:
106 perc
Rendező:
Gus Van Sant
Forgatókönyv:
John Krasinski, Matt Damon, 1 more credit
Szereplők:
Matt Damon, Frances McDormand, John Krasinski
IMDB érték:
6.4

Tagek: , , , , ,

Rozsda és csont – Rust and Bone

lippije ::: 2013. február 20. szerda * kritika [még csönd]
Rozsda és csont - Rust and Bone

Nagyon rég óta szerettem volna megnézni ezt a filmet. Amikor aztán lehetőségem adódott rá, sokáig a hatása alá kerültem, és most, hónapokkal később is vissza tudom idézni akár a kisebb részleteit is. Azt hiszem, ez éppen eleget beszél a Rozsda és csont – ról. A franciák még mindig tudnak jó mozikat csinálni.

Ali (Matthias Schoenaerts) fiatal srác, munka nélkül, nyakában egy gyerekkel érkezik meg Franciaországba, ahol testvérénél húzzák meg magukat. A hajdanvolt sikeres bokszoló az életben is olyan, mint amilyennek egy férfinak a ringben kell lennie : egyszerű, ösztönös, mondhatni állatias. Nem különösebben foglalkozik a srácával, ahogy környezete sem túlságosan érdekli. Munkát vállal, kezdetben egy night club-ban lesz kidobó. Itt ismerkedik meg egy buliban Stéphanie – val (Marion Cotillard), akit kiment egy kínos helyzetből, majd haza is kísér. A lány delfinidomárként dolgozik, azok közül is a gyilkosabb fajtákkal. Egy előadás után baleset történik, a vízbe esik, majd amikor magához tér a kórházban megtudja, hogy mindkét lábát amputálni kellett. Egyedül próbál boldogulni, de a depresszió erősebb : egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívja Ali-t, aki a tőle megszokott egyszerűséggel fogadja Stéphanie állapotát, és egyáltalán nem kezeli úgy, mint egy sérült embert. A két fiatal egyre több időt tölt együtt, de nagyon nehezen megy a megnyílás mindkettőjüknek.

Jacques Audiard rendező két szálon futtatja a történetet, vagyis mindkét fiatal sztoriját megismerhetjük úgy, hogy időnként, majd egyre többet ezek az utak keresztezik egymást. Romantikus dráma, de egy egészen más megközelítésből. Nincs itt semmi manír, semmi nyál : hihetetlenül emberközeli és nyers az egész. A párbeszédek egyszerűek, de teljesen életszagúak. Persze ehhez kell Ali karaktere is, akire akár azt is mondhatnánk, hogy egy antiszoc ösztönlény, akit saját magán kívül túl sok minden nem érdekli – talán csak a küzdősportok. Abban találja meg az önkifejezését, és magának sem ismeri be, hogy idővel komolyabb érzései támadnak Stéphanie felé. A lánynak pedig pont egy ilyen férfi kell ahhoz, hogy kilépjen a depressziójából, egy ember, aki nem sérültként kezeli, aki nőként tekint rá még így, lábak nélkül is. Annyival jobb és szebb jellem, hogy még így, lábak nélkül is az lehet a néző véleménye, hogy ez a csaj sokkal jobb pasit érdemelne, mint Ali – holott csak Ő az, akire ténylegesen szüksége van. Mindezt úgy meséli el ez a film, hogy egy pillanatra sem válik érzelgőssé, nem történnek hihetetlen fordulatok, egyszerűen csak két teljesen különböző ember között kialakul egy kapocs, amiről a film végéig nem derül ki, hogy végül is tartós maradhat e, vagy nem tudnak mindketten annyit változni a másikért, hogy működjön a dolog.

Mindehhez párosul két olyan színészi játék, ami magában, még egy rossz forgatókönyvet is elvinne a hátán. Schoenaerts nagyszerű az egyszerű srác szerepében, igazi harcos, az élete minden területén. Bár rendkívül mélyre kerül, egy pillanatra sem jut eszébe, hogy feladja, a maga módján kontrollálja és felépíti az életét – hogy aztán egy pillanat alatt lebontsa azt, és kezdhesse az elejéről. Cotillard meg egyszerűen szenzációs. Ott az arcán minden érzés, szavak nélkül is el tudta volna játszani ezt a szerepet. Azt, hogy nem kerülhetett az Oscar közelébe csak annak tudhatjuk be, hogy nem amerikai a film. A Rozsda és csont nem könnyű film, de annyira jól összerakott, hogy kár lenne kihagyni minden filmrajongónak. Mivel alapvetően fesztiválfilmnek készült, nehéz lesz kiszúrni, talán valamikor márciusban több helyen is látható lesz.

IMDB infobox

Eredeti cím:
(2012)
Hossz:
120 perc
Rendező:
Jacques Audiard
Forgatókönyv:
Jacques Audiard, Thomas Bidegain, 1 more credit
Szereplők:
Marion Cotillard, Matthias Schoenaerts, Armand Verdure
IMDB érték:
7.5

Tagek: , , , ,

Nem írnek való vidék – Kill the Irishman

lippije ::: 2013. február 17. vasárnap * kritika [még csönd]
Nem írnek való vidék - Kill te Irishman

Gyengéim a maffia filmek. Az meg, ha valós történetet dolgoz fel ebben a témában, különösen érdekes lehet. A nem írnek való vidék Cleveland-ben játszódik, a 70-es években, amikor a “megszokott” olasz családok mellett bizony megjelent egy szikár kelta harcos, Danny Greene, és a “nép egyszerű fiából” egészen magasra küzdötte magát. Irishman, aki sok ember bögyében ott volt.

1960 környékén járunk, amikor is egy bizonyos Danny Greene (Ray Stevenson) a clevelandi kikötőben dolgozik, több ír származású társával együtt. Nagyra vágyása és habitusa, na meg egy verekedés elősegíti, hogy hamarosan feljebb lépjen a ranglétrán, és hamarosan átveszi a helyi szakszervezet vezetését. A hatalommal azonban együtt jár, hogy kisebb törvénytelen, elsősorban gazdasági akciót indít, ami miatt börtönbe is kerül. Az FBI azonban beszervezi,  miután szabadul, időnként jelentenie kell a helyi rossz fiúkról. Mindezt persze úgy, hogy maga is bűnözőként kezd élni, de amolyan helyi Robin Hood lesz belőle, a  környék lakóinak igyekszik mindenben segíteni. Kezdetben jó kapcsolatokat ápol a helyi erőkkel, olyanokkal, mint John Nardi (Vincent D’Onofrio), vagy a magyaros nevű, hírhedt uzsorás, Shondor Birns (Christopher Walken), az embereiért mindent megtesz, még a Pokol Angyalaival is szembenéz. Ahogy hatalma nőni kezd, szemet szúr az olasz maffiának, és bár egy húsügylet kapcsán meg is állapodnak, szép lassan hullani kezdenek Danny emberei, és Ő maga is célkeresztbe kerül.

Jonathan Hensleigh rendező maga írta a forgatókönyvet is, Rick Porrello könyve alapján. Nem akarja feltalálni a spanyolviaszt, főképpen azért, mert igyekszik a valós történeteket bemutatni, persze néhány, dramaturgiailag bőven elférő módosítással. Szépen összerakja a klasszikus maffia filmek elemeit, belekeveri a már említett Robin Hood féle idealizálást, és bár Greene vállaltan bűnöző, aki nem igazán fél mocskos eszközöket alkalmazni, a néző végig drukkol Neki, hogy túlélje a rá nehezedő nyomást és persze az autókba rejtett bombákat. Azokból pedig volt bőven : 1976 nyarán 36 bomba robbant a városban. A környezet, a korhű ruhák, autók, óriási barkók is bajszok mind hozzátesznek a filmhez, remek hangulatot és aláfestést adva.  A mellékszereplők között olyan ismert nevek tűnnek fel, mint a helyi nyomozó, Joe Manditski, akit a jobb napokat is látott Val Kilmer alakít, és akinek figuráját szintén valós személyiségről formáztak, és ténylegesen jóban volt Greene – nel, vagy a lassan mindenféle maffiás filmekből kihagyhatatlan Paul Sorvino, de még az őrült Vinnie Jones is kap néhány kockát ebben a moziban. Walken hozza mindazt, amit már oly sokszor láttunk Tőle, de egy csöppet sem unalmas : az egyik, ha nem a legjobb karakterszínész jelenleg Hollywoodban, egyszerűen imádom, amit csinál. Greene pedig tényleg igazi, önjelölt vezérré, egy nagy kelta harcossá válik a szerepében, jó választás, the real Irishman. A cselekmény végig pörgős, sőt, talán időnként túlságosan is. Mivel alig több, mint másfél óra, és ennyi időbe közel 20 évet besűríteni elég nehéz, ezért időnként kicsit kapkod, és nem hagy elég időt arra, hogy bizonyos karakterek vagy helyzetek igazán kiforrjanak. Ritkán fogalmazok meg olyat, hogy jót tett volna egy filmnek még 20 perc, de ez egy ilyen eset, bőven elfért volna a sztoriban, és nem lett volna fárasztó, ha néhol kicsit részletesebb.

Itthon nem került moziba, rögtön DVD forgalmazással indult, és talán már az HBO is leadta. A magyar címről inkább nem mondanék semmit, úgyis tudjátok. Korrekt, hogy egy ritka hülye szót használjak összegzésnek. Nem hoz újat, de a leckét rendben felmondja, és bemutatja, milyen kemények is voltak a srácok a 70-es évek Amerikájában. Nem csak a műfaj rajongóinak ajánlom.

IMDB infobox

Eredeti cím:
Kill the Irishman (2011)
Hossz:
106 perc
Rendező:
Jonathan Hensleigh
Forgatókönyv:
Jonathan Hensleigh, Jeremy Walters
Szereplők:
Ray Stevenson, Christopher Walken, Vincent D’Onofrio
IMDB érték:
7.1

Tagek: , , , , , , ,

Hitchcock

lippije ::: 2013. február 13. szerda * kritika [még csönd]
Hitchcock - Helen Mirren,Anthony Hopkins

Nem hinném, hogy van olyan, a filmekkel akár csak kicsit is kapcsolatban lévő ember, akinek nem mondana valamit Alfred Hitchcock neve, és legalább egyszer ne hallott-látott volna valami kis részletet abból a híres, zuhanyzós jelenetből. Az angol rendező életéről, vagyis inkább annak egy kis szeletéről készített Sacha Gervasi egy mozit, amiből sok mindent megtudhatunk, de hogy megtudjuk e azt, milyen is volt valójában Hitchcock, az erősen kérdéses.

1960-ban járunk, Hitchcock (Anthony Hopkins) túl van már jópár nagy sikeren, de most éppen afféle alkotói válságban van. Legutolsó filmje, a az Észak-északnyugat jó fogadtatást kapott, de most valami mást, valami egészen sokkolót szeretne rendezni. Nehéz ilyen történetet találnia, ezért is kapja fel hirtelen a Psycho – t, amit brutalitása miatt szinte minden stúdió és rendező visszadobott már. Mondhatni, rögeszméjévé vált, hogy elkészíthesse a filmet, de mivel senki nem hajlandó megfinanszírozni, megbeszéli feleségével Alma-val (Helen Mirren), hogy tegyenek jelzálogot a házukra, és oldják meg családi költségvetésből. Megkezdődnek a szereplőválogatások, Janet Leigh (Scarlett Johansson), mint női főszereplő megtestesíti Alfred amerikai filmjeinek szőkéjét, akikhez különös, mondhatni beteges hozzáállással élt a rendező, vagy büntette őket, mint korábbi sztárját, Vera Miles-t (Jessica Biel). Ráadásul nem csak a stúdió nyomása és a cenzúra állandó kekeckedése nehezítette a munkáját, a forgatás közben Alma egy finom kis flörtbe is belekezd egy közepesen tehetséges íróval, Cook – kal (Danny Huston).

Biopic. Mostanában népszerű műfaj, amikor is nem egy teljes életrajzot mutat be a film, inkább kiragad egy részt abból, és azon keresztül mutatja be a főszereplő életét. A Hitchcock is ezt követi, gyakorlatilag végignézhetjük a Psycho születését, annak minden nehézségével. Ezzel nem is lenne gond, ha Gervasi nem próbált volna belevinni olyan szálakat, amik nem egészen fedik a valóságot, vagy éppenséggel köszönőviszonyban sincsenek azzal. Tény : az angol rendezőzseni egészen furcsán állt női szereplőihez : minden bizonnyal volt benne egy jó adag frusztráltság, másképpen nehezen lenne hihető, hogy miért is végződött időnként egészen brutálisan egy-egy karakter élete a filmjeiben. A bemutatott, kvázi féltékenységből indult Alma – Cook viszony viszont sosem történt meg, bár nem lóg ki túlságosan ebből a moziból. Furcsállottam, hogy egyetlen szó nem esett arról, hogy Hitchcock – éknak a Psycho idején volt egy felnőtt lányuk is, aki egyébként játszott is az említett alkotásban. Az pedig, hogy a Psycho egyik kulcs jelenetét, amikor Bates leszúrja a nyomozót Alma rendezte volna, szintén erős ferdítés, bár Alfred ténylegesen nem volt ott a forgatáson betegsége miatt, folyamatos telefonkapcsolatban a rendezőasszisztenssel készült el az ominózus képsor. Persze értem én, bele kell vinni mindenféle plusz dolgokat, elvégre a néző pontosan tudja, hogy a film el fog készülni, és siker is lesz, ráadásul a házassága sem romlik meg Hitchcockéknak, de azért ennyi díszítő elem már egy kicsit sok lehet.

Sir Hopkins. A maszkot felvéve teljesen átváltozik, szinte érezzük a rendezőzseni jelenlétét. Igaz, Gervasi itt is belecsavar még egy kicsit, mintha Alfred egy picit zakkant is lenne, időnként képzelt mentorával, a sorozatgyilkos Ed Gain-nel beszélget. Mirren egyrészt fantasztikusan jó karban van a mai napig, másrészt jól hozza a kissé féltékeny, de minden nehézség ellenére a férje mellett mindenben kitartó nő szerepét, kár, hogy Alma a valóságban nem teljesen ilyen volt, de ez már részletkérdés. Johansson azt hozza, amire a szerepe predesztinálja : a szőke jó mellű biodíszlet, aki azért a sikoltozásával egy életre elültette az emberekben a zuhanyfülkéktől való félelmet. Nem ez lesz élete filmje.

Végeredményben egy szórakoztató alkotás lett a Hitchcock, csak a névadóhoz mérten igencsak felszínes. Felszínes, mert nem dolgozza ki a helyzeteket, és az igazi problémákat (pl. a Psycho finanszírozásával kapcsolatos gondokat), időnként ferdít, és még azokat a ferdítéseket sem formálja olyanná, hogy azok ne szúrjanak szemet egy rajongónak. Furcsa azt mondani, hogy a mester elkötelezett hívei csak fenntartásokkal nézzék meg ezt a filmet, de ha másért nem is, Hopkins és Mirren játéka miatt érdemes.

 

IMDB infobox

Eredeti cím:
(2012)
Hossz:
98 perc
Rendező:
Sacha Gervasi
Forgatókönyv:
John J. McLaughlin, Stephen Rebello
Szereplők:
Anthony Hopkins, Helen Mirren, Scarlett Johansson
IMDB érték:
7.0

Tagek: , , , , , ,

Most jó – Now Is Good

lippije ::: 2013. február 7. csütörtök * kritika [még csönd]
Most jó - Now is Good

Bakancslistával foglalkozó filmet láttunk már. Ilyenkor egy halálos beteg ember vagy emberek összeírják, mit is szeretnének megtenni még életükben, mielőtt bekövetkezik az elkerülhetetlen. A Most jó – ban egy ilyen listát keverünk egy kis romantikával, na és persze áthelyezzük egy olyan életkorba, ami azért nem megszokott az ilyen listákkal kapcsolatban.

Tessa (Dakota Fanning) 16 éves, de csöppet sem átlagos lány. Iskolába már jó ideje nem jár, sokat kóborol a városban, barátnőjével lóg, és mindezért még szülői megrovást sem kap. Tessa leukémiás, utolsó stádiumban, gyakorlatilag már csak hónapok vannak hátra az életéből. Ráadásul családja sem az igazi, anyja (Olivia Williams) láthatóan nem képes kezelni a helyzetet, és úgy egyébként a kapcsolatokat, nem is él együtt Tessa apjával (Paddy Considine), aki viszont talán egy picit túlságosan is küzd azért, hogy valamit tegyen lánya érdekében. Öccse, Cal (Edgar Canham) a legjózanabb talán az egész családban, kegyetlenül, de őszintén kezeli a tesó problémáját. A lány több mindent szeretne még megtenni, ebben társa barátnője, a vadóc Zoey (Kaya Scodelario). Leginkább persze egy szerelem az, ami hiányzik, amiben aztán a szerencse is szerepet játszik : megjelenik a szomszédban az elképesztően jóképű és ráadásul rendkívül nagy szívvel megáldott Adam (Jeremy Irvine).

Tini love story, egy csúnya rákkal megkeverve. Már a film legelejétől tudható, mi lesz a vége, és láttunk is már több, ilyen témát feldolgozó mozit, bár azokban inkább felnőttek voltak a szenvedő alanyok. Gyakorlatilag kapunk egy “átlagos” szerelmes filmet, amit időnként elájulások és durva orrvérzések tarkítanak. Ebben a témában igazán újat nem is lehet talán alkotni, de azért Ol Palker rendező megpróbálkozik vele. Belekever néhány túlságosan is idealizált képi megvalósítást, és igyekszik a kísérő körülményeket tökéletessé tenni, a sok kínlódás mellett. Ilyen pl. Adam karaktere, aki “kissé” mesterkéltnek tűnik. Jóképű, izmos, független, csupaszív, aki özvegy anyját támogatva lemond az egyetemről is, és persze az utolsó pillanatig Tessa mellett marad. Mindezt persze elnézzük, és drukkolunk is a lánynak, hogy összejöjjenek, és boldog legyen életének utolsó szakasza. Considine szinte tökéletes az aggódó, magát erősnek mutató, de belül teljesen összetört apa szerepében, akinek ráadásul nem csak a beteg lányát, de kisebb fiát is nevelnie kell, lévén a felesége támogatására egyáltalán nem számíthat. A jelenet, amikor a végső stádiumban is kezeléseket keres a neten, és elmondja Tessa – nak, hogy mindezt mintegy fájdalomcsillapítóként csinálja, zseniális. Irvine inkább a biodíszlet kategória a moziban, de abban tökéletes. Természetesen Fanning a fő húzóerő, ahogy fájdalommal teli óriási szemeivel belenéz a kamerába, a néző máris érzi, ahogy csavarják a szívét, de keményen.

Bár tudtam, hogy mi lesz a vége, az egész film alatt mintha valaki ült volna a mellkasomon, és nyomta volna lefelé egyre erősebben. Mindezt igazándiból Dakota Fanning játéka váltotta ki, mivel a forgatókönyv és a megvalósítás sem adott semmi pluszt az eddig látott, hasonló témájú mozikhoz képest. Lélekmelegítő ebben a mocskos időben, minden hibájával együtt, hölgyeknek csak zsebkendővel.

IMDB infobox

Eredeti cím:
Now Is Good (2012)
Hossz:
103 perc
Rendező:
Ol Parker
Forgatókönyv:
Jenny Downham, Ol Parker
Szereplők:
Dakota Fanning, Josef Altin, Jeremy Irvine
IMDB érték:
6.6

Tagek: , , , ,

Lincoln

lippije ::: 2013. február 1. péntek * kritika [1 hozzászólás]
Lincoln - Daniel Day-Lewis

Oscar szezon előtt-alatt szinte minden évben kapunk Amerikától valami nagy volumenű történelmi témájú drámát. Ezúttal Steven Spielberg szállítja nekünk a Lincoln – t, és vele minden bizonnyal néhány arany szobrocskát. A rendező hosszú évek óta készült arra, hogy megfilmesítse az Egyesült Államok mára ikonikussá nőtt elnökének életét, amiből végül is csak egy igen rövid, de velős szakaszt kapunk meg.

1865 januárjában járunk, Amerikában még javában dúl a polgárháború. Mindeközben Lincoln elnök (Daniel Day-Lewis) minden erejével azon van, hogy béke legyen, és közben még azt a bizonyos 13. Alkotmány-módosítást is át szeretné verni a parlamenten, ami kimondja a rabszolgaság eltörlését. Bár már a lázadó dél is hajlandó lenne abbahagyni a harcot, ezt a törvényt semmiképpen nem tudják elfogadni. Első republikánus elnökként mindenféle eszközt hajlandó volt bevetni, hogy megszerezze azt a néhány demokrata szavazatot, amire szükség volt ahhoz, hogy átmenjen a módosító. Mindeközben néha saját párttársaival is meg kellett küzdenie, akik a keményvonalas Thaddeus Stevens (Tommy Lee Jones) vezetésével nem mindig értettek egyet az elnök politikájával.  Felesége Mary (Sally Field) és fia, Robert (Joseph Gordon-Levitt) sem könnyítették meg a helyzetét, de nem adta fel, és véghezvitte mindazt, amit eltervezett.

Spielberg igazi amerikai hazafi, aki minden bizonnyal egy kicsit “szerelmes” is Lincoln – ba. Mással nem lehet magyarázni azt a képet, amit lefest az elnökről. Már-már cukormázasan tökéletesnek próbálja beállítani, annak ellenére, hogy meglepő őszinteséggel beszél arról, hogy bizony már akkor is a korrupció volt a politikai élet egyik, ha nem a legfontosabb mozgató rugója. Lincoln életének utolsó 4 hónapját követhetjük végig, egészen a híres, Ford színház-béli merényletig. A háborúból csak rövid vágóképeket kapunk, ott is inkább Abraham hősiességéről van szó, és fokozódik a kultusz, ahogy a katonák fejből idézik korábbi beszédeit. Mindezt annak ellenére, hogy akkoriban sokan kritizálták azt, ahogy központosította, és saját kezébe vette szinte a teljes katonai irányítást (is). Az igazi harcok a filmben a szenátusban, a Fehér Házban, kis irodákban történnek. Mindez csemege egy, az amerikai történelmet kedvelő nézőnek, de egy “átlag” magyar mozilátogató lehet, hogy unni fogja Spielberg két és fél órás történelemóráját. Ráadásul ez az óra igencsak rózsaszín szemüvegen keresztül mutatja be az álláspontját. Nagyvonalúan kezel dolgokat, erősen sarkítja az észak-dél ellentétet és kevésbé hangsúlyozza ki azt, amiről lényegében az egész háború és a rabszolgaság elleni harc szólt. Nem mondom, hogy történelmileg sok valótlanság lenne a filmben, de azért ha meg akarjuk ismerni Lincoln elnök valódi énjét, és munkásságának teljes képét, érdemes utánaolvasni itt-ott, meglepő dolgokra bukkanhat rá az ember.

Lincoln - Daniel Day-Lewis

Spielberg ismét együtt dolgozik két nagy kedvencével : Janusz Kaminski az operatőr ezúttal is, a zenéket pedig John Williams szerezte. Mindkettőjük munkája tökéletesen passzol ahhoz, ahogy a rendező hozzáállt a filmhez : szinte mániákusan tökéletesre van csiszolva minden beállítás, minden fény, és persze az odaillő grandiózus muzsika. Nagyon meg akar felelni az Oscar elvárásoknak, és ez igazándiból időnként erőltetetté, vagy inkább túlságosan gejlé teszi a jeleneteket. Persze vannak izgalmas és feszült pillanatok, párbeszédek, minden szereplő megkapja a lehetőséget arra, hogy megvillantsa tehetségét, de az összkép egy kicsit sok, főleg európai szemmel nézve. Kb. olyan ez, mintha itthon leforgatnánk egy filmet Mátyás királyról úgy, hogy csakis a Magyar Népmesék sorozat történeteit vesszük alapul, és egy igazi szentnek állítjuk be kedvenc uralkodónkat. Ezt levetítve Amerikában a nézőben egy idő után felmerülhet az a kérdés, hogy létezik ennyire tökéletes ember, és nincs e itt egy kis túlfényezés, esetleg hiteltelenség?

Aki miatt mégis érdemes végignézni a filmet annak is, aki nem rajong a történelemért, az Daniel Day-Lewis. Tőle megszokhattuk már a nagyszerű alakításokat, és nem véletlenül várt Rá Spielberg is : szinte tökéletes Lincoln szerepében. Amikor kell, erős, amikor kell, megtört – jelenléte van a vásznon, és igen, Ő az elnök. Lenyűgöző volt látni az átalakulását. Mivel maga film még amerikai mértékben is túl pátoszos lett, és ezért nem hiszem, hogy megkapja az Oscart, abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy Lewis megkapja az arany szobrocskát az alakításáért. Aki szintén jelölt, és szintén nagyot alakít, az Tommy Lee Jones, bár Neki igencsak erős mezőnyben kell küzdenie a mellékszereplők között. Sally Field – et a Forrest Gump óta imádjuk, itt viszont nem igazán tudtam eldönteni, hogy jól játszotta el a szerepét, vagy inkább csak ripacskodott időnként – majd a következő megtekintés után talán ez is eldől.

Nem könnyű film a Lincoln, éppen ezért nem is ajánlom mindenkinek. Kell hozzá egy jó adag affinitás az amerikai történelemhez, és befogadónak kell lenni Spielberg időnként nyálasan túlidealizált látásmódjára. Töri órára nem érdemes ebből felkészülni, de ha már csak pár ember előveszi az elnök életrajzát a mozi után, megérte.

 

IMDB infobox

Eredeti cím:
(2012)
Hossz:
150 perc
Rendező:
Steven Spielberg
Forgatókönyv:
Tony Kushner, Doris Kearns Goodwin
Szereplők:
Daniel Day-Lewis, Sally Field, David Strathairn
IMDB érték:
7.9

Tagek: , , , , , ,

Gengszterosztag – Gangster Squad

lippije ::: 2013. január 31. csütörtök * kritika [még csönd]
Gengszterosztag - Gangster Squad

Adott ugye egy durva szereposztás, ami tökéletes lehet arra, hogy elvidd a csajodat mozizni. Neki ott lesz Ryan Gosling, és a bágyadt kutyaszemei, vagy Josh Brolin, ha az idősebb pasikra bukik, Te meg megkapod Emma Stone – t vadító piros ruciban. Aztán a barátnőd lehet, hogy az első jelenet után rosszul lesz, amikor két autóval tépnek szét egy pasit. A Gengszterosztagban akciót kapunk bőven, az biztos.

1949-ben járunk, Amerika újra dübörög a háború után, amikor is Los Angeles-ben Mickey Cohen (Sean Penn), a volt bunyós és testőr uralja az alvilágot. A kezében van a rendőrség is, kit pénzzel, kit megfélemlítéssel tart a markában. Ezt unja meg Bill Parker rendőrfőnök (Nick Nolte), és felkéri O’Mara őrmestert (Josh Brolin), toborozzon egy osztagot, akikkel titokban, és nem is mindig a szabályzatnak megfelelően vegyék fel a harcot Cohen-nel. Rövidesen össze is áll a csapat, Harris nyomozó (Anthony Mackie), az elektronikák ismerője, Keeler (Giovanni Ribisi), a rutinos Kennard (Robert Patrick), Ramirez (Michael Peña) és a testületből lassan kiábránduló Wooters őrmester (Ryan Gosling) elkezdi felderíteni a főgengszter érdekeltségeit, és megkezdik a szisztematikus felszámolást. Mindezt persze Cohen sem nézi jó szemmel, és az eszközökben sem válogat, amikor vissza kell vágnia.

A filmet az a Ruben Fleischer rendezte, aki bár nagyon odarakta a Zombieland – ot, de sem előtte, sem azóta nem tett le igazán semmi érdemlegest az asztalra. Úgy tűnik, a Gengszterosztag komoly dilemma elé állította, miszerint poénkodó, vagy inkább komolyabb maffia-mozit készítsen, és a végeredményt látva, ezt a kérdést nem sikerült eldöntenie. Inkább minden bizonnyal megnézte a műfaj klasszikusait, majd azokból ollózgatott. A történet maga nem túl bonyolult, vagyis inkább kiszámítható. A karakterek sincsenek kidolgozva, pontosabban fogalmazva mindenki ugyanazt az egy sablont hozza, amit már az első jelenetben ráhúz a rendező. Nincs is ezzel komoly baj, igaz, sok problémára megoldást ad a casting, a sztárparádé tehetségből megoldja azt a kevés színészi feladatot, amit rájuk oszt Fleischer. A képi világot imádtam, annak ellenére, hogy néhol túlságosan plasztikus, túlságosan is kidolgozott, de azok az öltönyök, autók és fegyverek a történelem egy olyan korszakát hozzák vissza szinte tökéletesen, amiért egyébként is rajongok.

Gengszter osztag - Gangster Squad - Emma Stone, Ryan Gosling

Természetesen maffia film nem lehet meg érzelmek nélkül, ezért a Gosling – Stone páros kap pár közös jelenetet. Korunk egyik (szerintem) legtehetségesebb fiatal színésznője Grace Faraday szerepében kezdetben Cohen csaja, akinek persze Wooters simán elcsavarja a fejét. Kettejük játékának persze nincs akkora tere, mint az Őrült, dilis, szerelem – ben. Egészen más O’Mara és feleségének, Connie – nak (Mireille Enos) kapcsolata, aki igen érdekes változáson megy keresztül a film végére (gyakorlatilag Ő az egyetlen, akinek változik a jelleme). A kötelező romantikus szál ezzel ki is húzva. Igazándiból egyik színésznek sem kellett megszakadnia, ezért nincsenek is kiemelkedő alakítások, talán csak lefelé: Sean Penn nem hiszem, hogy büszke erre a filmre, nálam magasan Ő volt a leggyengébb, pedig imádom a játékát.

A film véres. Kapunk hentelést bőségesen, ami időnként kicsit idegennek is tűnik a stilizált képi világban, és visszazökkenti a nézőt a valóságba – ez a világ bizony nem csak a pompáról és a csillogásról szólt. A lassítások, és egyéb, manapság menő technikák nem igazán illenek bele az összképbe, legalábbis én időnként idegennek éreztem. Viszont ezek a jelenetek olyan ritmust adnak ki (véres akció, némi moralizálás, egy-két poén majd ismét akció, és ez ismétlődik a nagy leszámolásig), ami végül is eléri azt, hogy ne legyen unalmas a közel két órás vetítési idő ellenére sem úgy, hogy nem fogjuk apróra rágni a körmünket azt várva, hogy mi fog történni a következő jelenetben, és hogy várhatóan ki lesz a következő szereplő, aki nem éli meg a vége főcímet.

Azt hiszem, túlságosan is vártam ezt a filmet, és ezért van egy kicsit keserű szájíz bennem, ha rágondolok. Nem rossz film, csak többet szerettem volna kapni, mint egy, a maffiafilmek zsánereit és legnagyobb kliséit felmondó sztárparádét. A gengszterosztag nem hozott semmi frisset, de a ráfordított két órát azért megéri.

 

IMDB infobox

Eredeti cím:
Gangster Squad (2013)
Hossz:
113 perc
Rendező:
Ruben Fleischer
Forgatókönyv:
Will Beall, Paul Lieberman
Szereplők:
Sean Penn, Ryan Gosling, Emma Stone
IMDB érték:
7.1

Tagek: , , , , , , , , , ,

Anna Karenina

lippije ::: 2013. január 28. hétfő * kritika [még csönd]
Anna Karenina - Kiera Knightley,Aaron Johnson

Van e szükség arra, hogy egy olyan művet, mint az Anna Karenina újra megfilmesítsenek? Hiszen közel tucatnyi feldogozás készült már Tolsztoj klasszikusából, újat mondani a témában már nem nagyon lehet. Joe Wright, akinek 2005-ben már volt bátorsága elővenni egy hasonló történetet, a Büszkeség és balítéletet, mégis nekivágott, és a végeredmény határozottan más lett, mint az elődök. Hogy jobb e, az csak a film végén derül ki.

Anna Karenina történetét kb. mindenki ismeri, aki járt valaha iskolába, ezért erre most nem is igazán térnék ki. Maga film két órás, és bizony ennyi időbe ezt a könyvet besűríteni nem egyszerű feladat. Tom Stoppard forgatókönyvíró próbált a végletekig hű maradni az eredetihez, és sikerült úgy összeraknia a scriptet, hogy szinte minden jellemről megkapjuk azt a képet, amit Tolsztoj megformált. Wright, jó szokásához híven ismét összetrombitálta az angol színjátszás legjavát, Anna szerepében régi kedvence, Keira Knightley bizonyíthatja, hogy nem igazak azok az állítások, miszerint igencsak szegényes az eszköztára, a csábító katonatiszt, Vronsky gróf megformálója Aaron Johnson, míg Alexei Karenin – t Jude Law kelti életre. A forgatókönyv és a gárda adott, mégis, mivel lett másabb ez a feldolgozás, mint a többi?

A válasz a szimbólumrendszerek sokasága. Először is, nincsenek óriási díszletek, külsős helyszínek is szinte alig : az egész film egy hatalmas színházi előadás, az első percétől az utolsóig. Gyakorlatilag mintha a szereplőink el se mozdulnának a színpadról, amit ügyes díszletesek raktak össze mindenféle forgó elemekkel, ügyes kötelekkel és még jobb műszakkal, akik percre pontosan tudják a dolgukat az előadás alatt. Engem már ezzel megfogott Wright, a színház világa mindig is elvarázsolt, gyakorlatilag mintha egy tökéletesen megcsinált előadást néztem volna. A látványvilágra ennek ellenére nem lehet panasz : a használt szimbólumok nagyszerűek, elég csak a terepasztalos vonatra gondolni, a szereplők ruhái harsányak, akárcsak a viselkedésük, és az a kép, amit Tolsztoj leírt az orosz arisztokrácia akkori életéről. Mintha a mindennapjaik is egy jól megrendezett, de borzasztóan felszínes színielőadás lenne. Nehéz arra választ adni, van e igazán őszinte karakter a regényben, hiszen még az ebből a világból kitörő Levinnek (Domhnall Gleeson) is meg kell hajolnia, amikor Kitty-t  (Alicia Vikander) végül is feleségül veheti. Mindebbe az elvarázsolt világba üstökösként tör be Anna szenvedélyes szerelme a gróffal, töri meg a konvenciókat, és vezet végül a tragikus befejezéshez.

Továbbra sem tudom eldönteni, hogy Knightley jó választás volt e Anna Karenina szerepére. Tény, hogy időnként nagyon eltalálja a karaktert, de időnként még mindig úgy érzem, hogy ez a nő sokkal kevesebb tehetséggel van megáldva annál, mint amennyire tartják. Johnson talán egy kicsit túlságosan is sarkítottan játszotta, és egyszerű szépfiúvá züllesztette Vronsky jellemét, míg Jude Law élete egyik legjobb alakítását hozza Karenin szerepében.

Anna Karenina

Engem elvarázsolt, és egy pillanatig sem unatkoztam a film közben. Persze, jómagam nem tudom olyan szépen megfogalmazni mindazt, amit éreztem, éppen ezért szeretnék ismét egy kicsit plagizálni. Giorgio Nane, aki nálamnál ezerszer jobban fogalmaz, így foglalta össze mindazt, amit én is megpróbáltam : “Átolvasva a méltatásokat , szinte semmit nem írnak finoman árnyalt szimbólumrendszeréről, amivel kiváló rendezője dolgozik és amelyet Jung oly pontosan analizált írásaiban (álomszimbolika) . A vonat ugyan ismert: az életúton történő haladás szimbóluma. A folyosók: (a filmben a magasra vágott és félelmet keltő kerti sövények sötét és nyomasztó labirintusai, antik-archaikus szobrokkal a történések helyszínein) a nehéz életszakaszokon történő átmenet jelképei. Az sem véletlen, hogy egy igencsak kopottas, középszerű színház ad központi keretet a jeleneteknek, amelyekben kifogástalan toalettjeikben, kristálycsillárok alatt és kristálypoharak csengése között élik a maguk szabta rideg világban, képmutatása okán moráljában a casust megidéző impériumok figurái az életüket. A lóversenyes jelenet zsenialitása egyszerre idézi a süllyedő századvéget és Manet pompás festményeit.

A színpad zsinórpadlásán és pincéje mélységeiben a tudatalatti időnként lelassuló/megdermedő titokzatos figurái, villantják fel igazán a személyiség összetettségét, irracionális világát. Magával ragadónak tartok mindent amit ma láttam: pompás befejezés a szélfútta vadvirágos mező és a kopott színház összemontírozása: megnyugvás is mindaz, amit a természet egyszerű szépsége nyújthat az embernek, ugyanaz a természet amely felszítja szenvedélyeinket.” forrás : giorgio nane blogja

A héten kaptunk drámát, akciófilmet, animációs mesét,  és most itt ez a csodás feldolgozás. Jó lenne sűrűbben ilyen választék!

IMDB infobox

Eredeti cím:
(2012)
Hossz:
129 perc
Rendező:
Joe Wright
Forgatókönyv:
Tom Stoppard, Leo Tolstoy
Szereplők:
Keira Knightley, Jude Law, Aaron Taylor-Johnson
IMDB érték:
7.0

Tagek: , , , ,

Kényszerleszállás – Flight

lippije ::: 2013. január 22. kedd * Egyéb, kritika [még csönd]
Kényszerleszállás - Denzel Washington

Robert Zemeckis, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Vissza a jövőbe trilógia, a Kapcsolat és nem utolsó sorban a Forrest Gump, 12 éve nem csinált élőszereplős mozit, utolsó ilyen alkotása a Számkivetett volt. 2012-ben lecserélte az animációt, és egy olyan témát kezdett el szokatlan formában feszegetni, amiről már készített Hollywood több filmet is. A kényszerleszállás az emberi gyengeség és az egó harca egy, a bürökráciától bűzlő világban.

William “Wip” Whitaker kapitány (Denzel Washington) a SouthJet légitársaság kapitánya. Miután az egyik légiutas kísérőjével, Katerinával (Nadine Velazquez) végig issza és dugja az éjszakát, finoman szólva sem túl kipihenten és józanul ül fel másnap reggel a 227-es járatra, amit Atlantába kell elvezetnie. Másodpilótája, Ken Evans (Brian Geraghty), bár érzékeli, hogy a kapitánya nincs túl jó állapotban, nem szól, és megkezdik az utazást. Rögtön a felszállás után egy viharzónát elkerülendő a kapitány ez zűrös manőverbe kezd, de sikeresen elkerülik a komolyabb gondokat, és nyugodtan repülnek a célállomás felé. Nemsokkal a leszállás előtt azonban a gép irányíthatatlanná válik, és Wip minden tudására, és egy hajmeresztő manőverre is szükség van ahhoz, hogy végül is kényszerleszállást hajtsanak végre, az utasok nagy részét megmentve ezzel. A pilótát hősként ünneplik, azonban ahogy elkezdődik a vizsgálat, sorban derülnek ki a negatív tények a kapitányról.

Először is, aki a címből úgy gondolja, hogy kap egy jó kis katasztrófa filmet, azt ki kell ábrándítsam, bár tény, maga a zuhanás nagyon profin lett megcsinálva, jók a számítógépes animációk, és tapintható a feszültség abban a pár percben. Zemekis ezúttal is a jellemábrázolásra helyezi a hangsúlyt, és egy új környezetben mutatja be az alkoholizmust és a drogproblémákat. Láthattunk már ilyen témájú filmet, de ott általában az érintett szereplő közel sem ennyire felelősségteljes munkát végez, mint Wip kapitány. Partnere lesz a kórházban megismert Nicole (Kelly Reilly), aki drogproblémák miatt került be, de sokkal erősebb a férfinél, legalábbis abban mindenképpen, hogy le akar jönni a szerről. Tulajdonképpen ez a fő témája a filmnek : Wip jobb napjain legyőzi démonjait, és nekiáll kiöntögetni az összes piát, amit a farmján talál, lehúzza a klotyón a füvet, próbálkozik rendbe hozni kapcsolatát az elvált feleségével és legfőképpen a fiával – másnap viszont már láthatjuk, amint a boltból kilépve elcsavarja egy nagy üveg Finlandia kupakját. A vizsgálat során segítséget kap a szakszervezet vezetőjétől, Charlie – tól (Bruce Greenwood) és az agilis ügyvédtől, Hugh Lang – től (Don Cheadle), de fontos szerepet kap dílere, Harling is (John Goodman).

Kényszerleszállás - Denzel Washington,Kelly Reilly

Washington nagyszerű. Maga a történet egy picit talán vontatott, amolyan igazi Zemeckis féle mesélési tempó, ahol alaposan megismerhetjük a főszereplő jellemét. Ebben a szerepben Denzel közel tökéletesen hozza a megtört, de óriási szakmai egója által időnként a vízfelszín fölé bukkanó pilótát. Igazándiból arról nem kapunk pontos képet, mi is váltotta ki nála az alkohol problémákat, de azt tudjuk, hogy régóta együtt él ezzel, a házassága is ezért ment tönkre, a fia is a pia miatt távolodott el tőle. Nicole inkább tűnik elveszettnek, mégis Ő az, aki erősebb karakter – érdekes harc az, ami kettejük között lezajlik. Mindebbe a drámába a rendező még belekavarja az amerikai bürökrácia gennyes világát is – a szemünk előtt próbálják a kapitányt kimosdatni abból, amit végül is tett. Cheadle karaktere kicsit túlmozgásos, aki igazán kiemelkedik még, az Goodman, bár nagyon kevés és rövid jelenetei vannak, azokban brillírozik.

Összegezve kijelenthetjük, hogy nem ez lesz Zemeckis legjobb filmje, de eddigi munkásságához méltó a visszatérése az élőszereplős filmekhez. Amiért talán egy kis hiányérzetünk lehet, és amit már a Forrest Gump-nál is felhoztak a terhére az a befejezés – ismét “eleget tesz” az amerikai filmforgalmazók legnagyobb vágyának, és úgy fejezi be a filmet, ahogy ők szeretnék. Ezáltal az a szürkeség, ami az egész filmet jellemzi, kicsit cukormázas lesz, amire rátesz még egy lapáttal a rendező hozzáállása a valláshoz, Isten akaratához. Mindezek ellenére, vagy talán pont ezért, a Kényszerleszállás jó film, egy nagyszerű alakítással.

 

IMDB infobox

Eredeti cím:
Flight (2012)
Hossz:
138 perc
Rendező:
Robert Zemeckis
Forgatókönyv:
John Gatins
Szereplők:
Denzel Washington, Nadine Velazquez, Don Cheadle
IMDB érték:
7.4

Tagek: , , , , , ,
1/1012345...10...»