web analytics
 

Az összes post John Goodman tag-gel

Kényszerleszállás – Flight

Kényszerleszállás - Denzel Washington

Robert Zemeckis, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Vissza a jövőbe trilógia, a Kapcsolat és nem utolsó sorban a Forrest Gump, 12 éve nem csinált élőszereplős mozit, utolsó ilyen alkotása a Számkivetett volt. 2012-ben lecserélte az animációt, és egy olyan témát kezdett el szokatlan formában feszegetni, amiről már készített Hollywood több filmet is. A kényszerleszállás az emberi gyengeség és az egó harca egy, a bürökráciától bűzlő világban.

William “Wip” Whitaker kapitány (Denzel Washington) a SouthJet légitársaság kapitánya. Miután az egyik légiutas kísérőjével, Katerinával (Nadine Velazquez) végig issza és dugja az éjszakát, finoman szólva sem túl kipihenten és józanul ül fel másnap reggel a 227-es járatra, amit Atlantába kell elvezetnie. Másodpilótája, Ken Evans (Brian Geraghty), bár érzékeli, hogy a kapitánya nincs túl jó állapotban, nem szól, és megkezdik az utazást. Rögtön a felszállás után egy viharzónát elkerülendő a kapitány ez zűrös manőverbe kezd, de sikeresen elkerülik a komolyabb gondokat, és nyugodtan repülnek a célállomás felé. Nemsokkal a leszállás előtt azonban a gép irányíthatatlanná válik, és Wip minden tudására, és egy hajmeresztő manőverre is szükség van ahhoz, hogy végül is kényszerleszállást hajtsanak végre, az utasok nagy részét megmentve ezzel. A pilótát hősként ünneplik, azonban ahogy elkezdődik a vizsgálat, sorban derülnek ki a negatív tények a kapitányról.

Először is, aki a címből úgy gondolja, hogy kap egy jó kis katasztrófa filmet, azt ki kell ábrándítsam, bár tény, maga a zuhanás nagyon profin lett megcsinálva, jók a számítógépes animációk, és tapintható a feszültség abban a pár percben. Zemekis ezúttal is a jellemábrázolásra helyezi a hangsúlyt, és egy új környezetben mutatja be az alkoholizmust és a drogproblémákat. Láthattunk már ilyen témájú filmet, de ott általában az érintett szereplő közel sem ennyire felelősségteljes munkát végez, mint Wip kapitány. Partnere lesz a kórházban megismert Nicole (Kelly Reilly), aki drogproblémák miatt került be, de sokkal erősebb a férfinél, legalábbis abban mindenképpen, hogy le akar jönni a szerről. Tulajdonképpen ez a fő témája a filmnek : Wip jobb napjain legyőzi démonjait, és nekiáll kiöntögetni az összes piát, amit a farmján talál, lehúzza a klotyón a füvet, próbálkozik rendbe hozni kapcsolatát az elvált feleségével és legfőképpen a fiával – másnap viszont már láthatjuk, amint a boltból kilépve elcsavarja egy nagy üveg Finlandia kupakját. A vizsgálat során segítséget kap a szakszervezet vezetőjétől, Charlie – tól (Bruce Greenwood) és az agilis ügyvédtől, Hugh Lang – től (Don Cheadle), de fontos szerepet kap dílere, Harling is (John Goodman).

Kényszerleszállás - Denzel Washington,Kelly Reilly

Washington nagyszerű. Maga a történet egy picit talán vontatott, amolyan igazi Zemeckis féle mesélési tempó, ahol alaposan megismerhetjük a főszereplő jellemét. Ebben a szerepben Denzel közel tökéletesen hozza a megtört, de óriási szakmai egója által időnként a vízfelszín fölé bukkanó pilótát. Igazándiból arról nem kapunk pontos képet, mi is váltotta ki nála az alkohol problémákat, de azt tudjuk, hogy régóta együtt él ezzel, a házassága is ezért ment tönkre, a fia is a pia miatt távolodott el tőle. Nicole inkább tűnik elveszettnek, mégis Ő az, aki erősebb karakter – érdekes harc az, ami kettejük között lezajlik. Mindebbe a drámába a rendező még belekavarja az amerikai bürökrácia gennyes világát is – a szemünk előtt próbálják a kapitányt kimosdatni abból, amit végül is tett. Cheadle karaktere kicsit túlmozgásos, aki igazán kiemelkedik még, az Goodman, bár nagyon kevés és rövid jelenetei vannak, azokban brillírozik.

Összegezve kijelenthetjük, hogy nem ez lesz Zemeckis legjobb filmje, de eddigi munkásságához méltó a visszatérése az élőszereplős filmekhez. Amiért talán egy kis hiányérzetünk lehet, és amit már a Forrest Gump-nál is felhoztak a terhére az a befejezés – ismét “eleget tesz” az amerikai filmforgalmazók legnagyobb vágyának, és úgy fejezi be a filmet, ahogy ők szeretnék. Ezáltal az a szürkeség, ami az egész filmet jellemzi, kicsit cukormázas lesz, amire rátesz még egy lapáttal a rendező hozzáállása a valláshoz, Isten akaratához. Mindezek ellenére, vagy talán pont ezért, a Kényszerleszállás jó film, egy nagyszerű alakítással.

 

IMDB infobox

Eredeti cím:
Flight (2012)
Hossz:
138 perc
Rendező:
Robert Zemeckis
Forgatókönyv:
John Gatins
Szereplők:
Denzel Washington, Nadine Velazquez, Don Cheadle
IMDB érték:
7.4

ParaNorman

ParaNorman

A rajzfilmkészítők manapság nagy bajban vannak. Egyre nagyobb a kínálat, ráadásul úgy kell elkészíteni a mozikat a mai elvárások miatt, hogy anyuci-apuci se unja halálra magát, amíg a csemetéi szórakoznak a vászon előtt. A ParaNorman készítői azt hiszem, egy kicsit átestek a ló túloldalára, én nem biztos, hogy kisgyereket elvinnék erre a filmre, bár én remekül szórakoztam rajta.

Egy kisváros, Blithe Hollow lakója Norman, aki a tipikus kistermetű lúzere a sulinak. Nem elég, hogy van egy nagymenő plázacica nővére, egy eléggé konzervatív apja, a suliban sem túl népszerű, fogalmazhatunk úgy is, hogy csak az nem veri rommá, aki nem akarja – szóval mindezek felé még a halott nagymamáját is látja, és beszélget vele. Ja, és persze minden más szellemet és halottat lát az utcán, mindenhol. A furcsa fiúnak igazándiból csak egy haverja van, Neil, az iskola kettes számú vesztes figurája. Amikor azonban feltűnik nagybátyja, Mr. Prenderghast, akitől mindig is tiltották, kiderül, a srácnak küldetése van. A kisvárost egy átok sújtja, egy 300 évvel ezelőtt kivégzett boszorkány szelleme minden évben feléled, és feltámasztaná a halottakat, ha valaki nem olvasna Neki egy mesét ott, ahol eltemették. Mivel ezt korábban a nagybácsi tette meg, és most már Ő is zöld szellemként él, Normannak kell átvennie ezt a feladatot. A dolog nem megy túl egyszerűen, és amikor megjelennek a városban az első zombik, hatalmas kavarodás kezdődik, amiből csak Norman tudja a kiutat.

A film 3D stop-motion technikával készült, ami talán az egyik leginkább sziszifuszi munka, főképp olyan minőségben, mint a ParaNorman. A figurák elképesztőek, és volt pár olyan animáció, amitől leesett az állam. Ezzel tehát semmi gond nincs. A sztori vállaltan idézget horror klasszikusokból, valamint meglovagolja a mostanában futó zombi divatot is – nos, itt már kezdtek kétségeim lenni azzal kapcsolatban, hogy biztosan jót tenne e egy ilyen mozi egy kisgyereknek. A 3D és a hangzás időnként olyan elegyet ad, amit még egy gyengébb idegzetű felnőtt is nehezen viselne el. Oké, nem jelenik meg benne Rick Grimes és kis csapata a baltákkal, vér sem folyik, de a darabokra potyogó zombik látványa nem biztos, hogy gyermek-kompatibilis. Persze, értem én, a mai srácok ingerküszöbe már jóval magasabban van, mint a miénk volt az Ő korukba, de nem biztos, hogy ezt a határt még tovább kellene tolnunk. Persze, van benne mondanivaló is, szépen kifejtve a végére, nem is annyira szájbarágósan, mint ahogy az az átlag amerikai animációs filmekben szokás, de kellően megmagyarázva, hogy a kisebbek is értsék. A ParaNorman ezért egy nagyon izgalmas elegy lett.

Az eredeti verzióban olyanok adják a hangokat, mint Kodi Smith-McPhee, Anna Kendrick, Casey Affleck, Leslie Mann vagy John Goodman. Érdekesség, hogy a készítők egy pár apróságot le is vettek ezeknek a színészeknek a mimikáiból, és bizony ezek visszaköszönnek a figurákon is. A magyar szinkront még nem hallottam, az angol verzió rendben volt. A látványvilág tehát lenyűgöző, főleg, ha tudjuk, milyen technológiával készült, a sztori nem túl bonyolult, de annál félelmetesebb – inkább az idősebb kamasz – felnőtt kategóriának ajánlanám.

IMDB infobox

Eredeti cím:
(2012)
Hossz:
92 perc
Rendező:
Chris Butler, Sam Fell
Forgatókönyv:
Chris Butler
Szereplők:
Kodi Smit-McPhee, Anna Kendrick, Christopher Mintz-Plasse
IMDB érték:
7.0

Az Argo-akció

Az Argo akció - Ben Affleck

1979-ben, az iráni forradalom idején a felkelők betörtek az amerikai nagykövetségre, és túszul ejtették az ott dolgozó embereket – legalábbis 6 személy kivételével mindenkit. Ez a hat ember sikeresen kimenekült az épületből, és a kanadai nagykövetségen találtak menedéket. Kimenekítésük története egészen 1997-ig titkos volt, ekkor Bill Clinton elnök nyilvánosságra hozta a Canadian Caper – nek nevezett, igencsak bizarr sztori részleteit. Ben Affleck ebből rakta össze az idei év talán legjobb politikai thrillerjét, ami minden bizonnyal tarolni fog az Oscaron is.

Miután a követség támadása megtörtént, és a hat, ott dolgozó embert a kanadai nagykövet, Ken Taylor (Victor Garber) bújtatta el, az Államokban, a CIA azon agyalt, hogyan tudná kimenekíteni az embereit a forrongó Iránból.  Mindenféle ötletek előkerülnek, amikor is Tony Mendez (Ben Affleck) egy igencsak merész tervvel áll elő : készítsenek egy kamu filmet, egy Star Wars klónt, az Argo-t, melynek producere lesz Mendez, aki forgatási helyeket keres Iránban, és közben a stáb tagjainak álcázva, kicsempéssze a csapat tagjait az országból. Segítségére lesz John Chambers (John Goodman), a később Oscar díjat kapó maszkmester és a végtelenül ironikus producer, Lester Siegel (Alan Arkin). Létrehoznak egy hamis filmstúdiót, jön a címplap, és Mendez már repül is a forrongó Közel Keletre.

Annyira hihetetlen a sztori, hogy ilyet tényleg csak az élet, és a CIA írhat. Mivel mindenki, aki ismeri kicsit a közelmúlt történetét, tudhatja, mi a sztori vége, ezért Affleck nehéz feladatot vett a nyakába. Egyrészt csinálhatott volna egy csendes “real american superhero” filmet, ahol saját karaktere aratja le a babérokat, másrészt lehetett volna ebből halálosan komolykodó politikai thriller is. Legnagyobb örömömre egyik sem jellemző az Argo-ra. Először is, odacsap az álomgyárnak, de úgy becsületesen. Belemerül annak minden mocskába, ahol különösen Arkin lubickol, de  Goodman is, aki ahogy öregszik, úgy lesz egyre jobb. A képi megjelenítésben is megbontja a filmet, a harsány hollywoodi fények után a sötét, már-már zajos felvételek Iránból kellően megteremtik a kontrasztot. A karakterek, a frizurák, a környezet – mind kell ahhoz, hogy a tálalás tökéletes legyen, ezekre is nagy hangsúlyt fektetett Affleck. Mindezek azonban kevesek lennének, de a rendező hozzácsapott annyi feszültséget a történethez, hogy egy pillanatra se unatkozzunk a két órás film alatt. Igyekszik a történeti hűségnek is megfelelni, persze van pár olyan jelenet, ami talán elrugaszkodik kicsit a valóságtól, de ez talán csak arra elegendő, hogy a “kritikus” egy kicsit tudjon puffogni a film végén – bár úgy gondolom, feleslegesen.

Affleck kapott már Oscart forgatókönyvért még Matt Damon – nal, a Good Will Hunting – ért. Az Argo hangulatában simán benne van egy arany szobrocska, de inkább a rendezésért, mint a játékáért. Az ilyen stílusú filmeket egyébként is kedveli az Akadémia, igaz, én is. November végén kerül a hazai mozikba, az idei év egyik legjobbja, tessék megnézni!

 

IMDB infobox

Eredeti cím:
Argo (2012)
Hossz:
120 perc
Rendező:
Ben Affleck
Forgatókönyv:
Joshuah Bearman, Tony Mendez
Szereplők:
Ben Affleck, Bryan Cranston, John Goodman
IMDB érték:
8.1

Trouble with the Curve

Trouble with the Curve - Clint Eastwood, Amy Adams

A sportfilmek a gyengéim. Ha pedig a főszerepben olyan nevet látok, mint Clint Eastwood, akkor jöhet bármilyen előzetes rossz kritika, ki nem hagynám, hogy megnézzem az adott mozit. A Trouble with the Curve nem szólt akkorát a tengerentúlon, pedig baseball, ugye…

Gus Lobel (Clint Eastwood) az Atlanta Braves baseball csapat játékosmegfigyelője, igazi nagy név a szakmában, de a tulajdonos megbízottja, Sanderson (Matthew Lillard) szerint eljárt felette az idő, és nem képes a modern kor kihívásainak megfelelni (lásd Moneyball). Gus közvetlen főnöke, és barátja Pete (John Goodman) utolsó  munkaként arra kéri, hogy menjen Észak-Karolinába, ahol egy nagyon tehetséges ütő játékost kellene megfigyelnie. A háta mögött megkéri Lobel lányát, Mickey – t (Amy Adams), hogy menjen apjával, legyenek minél többet együtt, és próbáljon neki segíteni két dologban is : egyrészt az öreg már nem lát jól, bár ezt titkolja a kollégái előtt, másrészt pedig igyekezzen elfogadtatni vele, hogy ez a vége, neki már nincs helye a baseball világában, csak akkor, ha sikerül megújulnia. Megkezdődik egy utazás, az állam több kis pályájára, ahol találkoznak Johnny-val (Justin Timberlake), aki fiatal megfigyelő, és szintén az ütőt követi. Apa és lánya lassan, de újra egymásra talál, és közben Johnny-ról is kiderül, nagyon sokat köszönhet Gusnak.

Kevésbé “szakmai”, mint a Moneyball, sőt, itt a baseball csak egy amolyan kerettörténet, ami megágyaz Eastwood és Adams játékának. Azt eddig is tudtam, hogy ahol Clint papa megjelenik, ott játék van a vásznon, de itt most a hölgy is felnőtt nagynevű társa mellé. Működik a kémia kettejük között, hiteles és élvezetes, ahogy megismerjük a kettejük kapcsolatát, és ahogy újra megnyílnak egymásnak. Nem lennék meglepve, ha Adams előbb-utóbb a kis arany szobrocska közelébe kerülne, a tehetsége bőven megvan hozzá. A történet kiszámítható, és igazi hollywoodi mese, azok minden elemével, és persze unalomig ismert paneljaival – biztos vagyok benne, ha nem ilyen erős a casting, akkor ez a film egy lenne a sok közül, amit egyszer meg lehet nézni, aztán másnap már nem is emlékszünk rá. Apa-lánya kapcsolat, egy olyan szülővel, aki valószínűleg nem a legjobb a világon, de tagadhatatlan, hogy mindennél jobban imádja a gyermekét, még ha titkolja is előtte időnként. A szív filmje ez, a családé, ahol két egymástól kissé eltávolodott ember újra egymásra talál. Kicsit underdog ebben a csapatban Timberlake, de ez inkább a forgatókönyvnek köszönhető. Robert Lorenz rendező nem akart nagy truvájokat megalkotni a filmben, engedte játszani a színészeit, néha olyan érzésem volt, hogy Clint talán vissza is fogta magát, hogy ne legyen túlságosan túljátszott a szerepe – ha ez így van, csak alátámasztja a zsenialitását.

Nem tudom miért van, de ha az idős Eastwood-ot látom játszani, mindig az jut eszembe, hogy ilyen nagyapát szeretnék magamnak a valós életben.  1993 óta először állt úgy a kamerák elé, hogy nem Ő rendezte a filmet, és nagyon örülök, hogy a Gran Torino mégsem az utolsó munkája volt. Felfogható ez a film amolyan jutalomjátéknak is, de látva azt a kisugárzást és erőt, ami ebből az emberből árad, nagyon, de nagyon szeretném, ha megkínálnák még pár ilyen szereppel. Nem ez a legjobb filmje, de az teljesen tiszta, ha elvállal valamit, abban nem nagyon tud hibázni. December közepén a hazai mozikban is látható lesz a Trouble with the Curve.

IMDB infobox

Eredeti cím:
Trouble with the Curve (2012)
Hossz:
111 perc
Rendező:
Robert Lorenz
Forgatókönyv:
Randy Brown
Szereplők:
Clint Eastwood, Amy Adams, John Goodman
IMDB érték:
6.7

Rém hangosan és irtó közel – Extremely Loud and Incredibly Close

Rém hangosan és irtó közel - Extremely Loud and Incredibly Close - Tom Hanks - Thomas Horn

2001. szeptember 11-ről készült már pár film, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Egyrészt ez egy, az egész világot megrengető esemény, másrészt (érthetően) az amerikaiak számára ez egy még inkább megrázó emlék. Stephen Daldry, aki már az Órák és a Felolvasó miatt is Oscar jelölt volt, most Jonathan Safran Foer azonos című, nagy sikerű regényét adoptálta vászonra, nagyszerű színészekkel, ez lett a Rém  hangosan és irtó közel.

Oskar (Thomas Horn) átlagos kissrác, ékszerész apjával, Thomas-szal (Tom Hanks), és anyjával, Linda – val (Sandra Bullock) New Yorkban él. Apjával kincsvadászatokat játszanak a Central Parkban, hintáznak, úgy tűnik, ez bizony egy boldog család, komoly problémák nélkül. Szeptember 11-én Oskar elindul a suliba, kötekedik egy szokásosat a ház portásával (John Goodman), anyja, apja pedig dolgozni megy. A gyerekeket a támadás miatt hamarabb hazaengedik, Oskar hazaér, de még üres a lakás, csak az üzenetrögzítőn van 6 üzenet, mind az apjától, az elsőből kiderül, egy találkozóra kellett menne a World Trade Centerbe, és az északi torony 105. emeletén rekedt. Látva a képeket, a srác tudja, apja meghalt, ezért elrejti az üzenetrögzítőt, megőrizve magának apja utolsó emlékét. Linda nehezen tudja kezelni a fiút, a temetés után is sokat veszekednek, de hát hogyan is tudna választ adni egy anya arra a kérdésre, miért is volt apa a toronyban akkor. Majd egy évvel később, Oscar apja cuccai között kotorászik, amikor is talál egy kulcsot, egy kis papírzacskóban, amire csak annyi van írva : Black. Úgy dönt, kideríti mit nyit a kulcs, ezért tervet készít : a telefonkönyvből 417 Black nevű személyt talál, kigyűjti az adataikat, és elkezdi felkeresni őket. Segítségére lesz nagyanyja idegen, és kicsit furcsa lakója, egy idős férfi (Max von Sydow), aki nem beszél, csak kis papírcetlikre írja fel, hogy mire gondol. Rengeteg emberrel, furcsa és nehéz történetekkel találkoznak, a fiú és az öreg egyre közelebb kerül egymáshoz, talán kapcsolatuk több is már, mint barátság.

Nehéz téma, nehéz megközelítéssel. Egy kisfiú személyiségének változásán keresztül bemutatni mindazt, amin az amerikai társadalom keresztülment 2011 őszén, nos, bátor vállalkozás, és a filmnek alapvetően sikerült is (a könyvet még nem olvastam, de meg fogom tenni). A kezdeti pánikból indulva, az elkeseredésen át az azt követő paranoiáig, a bezárkózás és a lassú, nehéz újra megnyílás minden lépése megtalálható Oskar fejlődésében. Amerikának készült, én mégis úgy érzem, egy “kívülálló”, mint én, aki járt az 09/11 előtt és után is a Nagy Almában, jobban megértheti, miről is szólhat a film (bár az is lehet, csak én akarom ennyire belemagyarázni). A támadás nem kerül főszerepbe, illetve csak olyan módon, mint a tragédia kiváltó oka, bármelyikünk behelyettesíthet oda bármit, és máris megvan a saját története. Emlékezésről szól a film, az összes szereplő valami régiről beszél, ami elmúlt, és bizony nagyon hiányzik. Sandra Bullock jó a depressziós anya, aki önmagával és gyermekével sem tud mit kezdeni, de küzd, Max von Sydow nem véletlenül kapott Oscar jelölést, Tom Hanks nem szerepel túl sokat, de ott erőteljes, az Oscart játszó Thomas Horn pedig …. nos igen. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy zseniális, vagy éppenséggel rohadtul irritáló. Nekem időnként túl sok volt, túlságosan “komoly”, korához képest, még akkor is, ha komoly traumán ment keresztül. Ő van a legtöbbet a vásznon, és ezért is lesz megosztó szerintem a nézők szemében.

Megnézni nehezebb volt, mint írni róla – talán éppen Horn miatt. Végül is, a film átadta azt, amit szeretett volna : megélni nehezebb mindent, emlékezni az elején még nehezebb, de aztán, hogy pufogtassunk némi közhelyet is, könnyebb és szebb lesz. Szép film, árad belőle a szentimentalizmus, ezért egy nagyon vékony mezsgyén billeg, nézője válogatja, hogy kire milyen hatással lesz. Én mindenesetre a könyvet tényleg szeretném elolvasni.

A némafilmes – The Artist

A némafilmes - The Artist

3D, DTS, SDDS,ILM – fogalmak, amik az utóbbi időben szinte minden filmet jellemeznek. Digitális trükkök tömkelegét kapjuk egy egyszerű filmben is, bámulatos hanghatásokkal, képi megoldásokkal. Ebbe a felgyorsult világba bombaként csapódik be Michael Hazanavicius filmje, a Némafilmes.

1927, dübörög a némafilm korszaka. George Valentin (Jean Dujardin) az ünnepelt sztár, legújabb filmjének bemutatója után imádja a közönség, hatalmas a siker. A premier után a moziból kilépve pózol az újságíróknak, amikor is egy rajongó hölgy elejti a táskáját, szeretné felvenni, ezért belép a kordon mögé, és nekiesik a férfinak. Először megdöbben, majd nem esik zavarba, és közösen fotózkódik George – al. Másnap az újságok csak Vele foglalkoznak, szeretnék megtudni, ki is az ismeretlen lány. Peppy Miller (Bérénice Bejo) el is megy egy castingra, szeretne bekerülni Valentin új filmjébe, szerencséjére be is válogatják, egy táncos jelenetben együtt is szerepel a sztárral, akit megfog a szépsége, nem is igazán tud koncentrálni. A mozi elkészül, de kettejük kapcsolatából nem lesz semmi, mert a férfi házas. Filmjeinek producere,a mindenható stúdiófőnök,  Al Zimmer (John Goodman) először nem akar foglalkozni a lánnyal, később egyre több szerepet kap mindenféle némafilmekben. Két évvel később megérkezik a “jövő”, a hangosfilm. A stúdió már csak ilyeneket akar forgatni, Valentin nem hisz benne, saját zsebből leforgat egy újabb némafilmet, aminek a bemutatója egy napra esik Zimmer mozijának bemutatójával, aminek sztárja Peppy. A bukás hatalmas, és George elindul lefelé a lejtőn…

A film fekete-fehér, és néma. Klasszikusan, azt a pár mondatot, amit ki kellett emelni, szövegként megjeleníti a vásznon – mindezt másfél órában. Meg lehet tölteni ennyi időt ma úgy, hogy a néző ne unatkozzon? A francia filmeseknek sikerült. Egy nem túl bonyolult, de nagyon jól megírt forgatókönyvet olyan tudással játszanak el a színészek, hogy minden percét végig élveztem. Egy pillanatra nem kalandoztam el, öröm volt nézni Dujardin és Bejo játékát, hihetetlen, hogy egy arc, egy jó mimika, egy jó testtartás mi mindent el tud mesélni, szavak nélkül is. Zseniális pl. az a jelent, amikor Valentin rájön, a hangok igenis fontosak, és a némafilmek korszaka lejárt. A mellékszereplők is mind, egytől egyig zseniálisak voltak, John Goodman – t imádtam, és nem mellékesen Uggie, aki egy hiperaktív kutya, és mindenhová elkíséri Valentint. Ha lenne állatoknak szóló Oscar, a következő 5 évre biztosan odaadnám ennek a kis szőrösnek, minden elismerésem a felkészítőinek.

Hiba lenne szó nélkül elmenni a film zenéje mellett – Ludovic Bource úgy adagolja a feszültséget, a felszabadultságot, a nevetést, a drámát másfél óra alatt, hogy a képekkel kiegészülve egyáltalán nem hiányzik az, hogy megszólaljanak a szereplők – mindent pontosan érteni és érezni lehet. Ezért hatalmas ez az alkotás : az ellustult érzékeinket rázza fel, nem kapjuk kézhez – fülhöz a mondanivalót, de ha figyelünk, mindent meghallunk, amit Hazanavicius el akar mesélni nekünk. A Némafilmes – t lehet tekinteni kísérleti alkotásnak, de szerintem nem az : egy szórakoztató, csodaszép film azoknak, akiket elkapott a mozgóképek varázsa. Nem véletlen az a 3 Golden Globe, és biztos, hogy az Oscarról sem jön el üres kézzel. Február végén a hazai mozikban!