Az utóbbi időkben Robert De Niro finoman szólva sem kápráztatott el minket, őszinte rajongóit. A legutóbbi Apádra ütök részt már meg se mertem nézni, nem is beszélve pl. a Szilveszter éjjel – ről. Ezért is vártam már nagyon a Mocsokváros utcáin – t (Being Flynn) – az alapsztori magában hordozott ugyanis egy lehetőséget, hogy ismét a régi De Niro-t láthassuk.
Nick Flynn (Paul Dano) élete finoman szólva sem volt könnyű. Drogfüggő, érzelmileg zavart. Édesanyjával, Jodyval (Julianne Moore) kiegyensúlyozott kapcsolata volt, de a nő öngyilkos lett, apjára meg nem igazán emlékszik, korán elhagyta őket. Egy hajléktalan szállón dolgozik, bár igazándiból író szeretne lenni. Csakúgy, mint apja, Jonathan (Robert De Niro), aki szentül hiszi, Ő az amerikai irodalom harmadik legnagyobb mesélője Twain és Salinger után. Az öregének folyamatosan baja van a világgal, rövid időre még börtönbe is kerül. Megkeresi Nicket, de a nagy összeborulás elmarad, ahogy megjelenik, el is tűnik újra az öreg. Amikor azonban kilakoltatják, elmegy arra a szállóra, ahol Nick dolgozik. Apa és fia küzdelme az egymásra találásért.
De Niro újra taxit vezet. Lehet ez egy apró kikacsintás is Travis Bickle felé, és bár vannak közös vonások, Jonathan nem annyira agresszív, mint 70-es évek beli “párja”. Sötét történet, kellően sötét megvalósításban. Bár a téma inkább drámai, a filmnek van humora. A történet nem adhat a jellegéből elegendő csavart, ezért egyértelmű, hogy Dano és De Niro játéka az, aminek ki kell tölteni ezt a 100 percet. Jonathan az érdekesebb figura, mégis Nick az, akinek komolyabb a szerepe ebben a játékban – a megbocsájtás, az elfogadás baromi nehéz tud lenni. Egy fiúnak arról kell döntenie, hogy segítsen e apjának, aki magára hagyta Őt. Az apának senkije sincs, talán tényleg Nick az utolsó esélye – bár ezt szerintem nem mindig fogja fel. Nem igazán tudtam eldönteni, melyik karakternek “drukkoljak”.
A film Nick Flynn Another Bullshit Night in Suck City című könyvéből, megtörtént események alapján készült. A forgatókönyvet a szerző és a rendező, Paul Weitz közösen írta. Néha az volt az érzésem, hogy túlságosan is ragaszkodni akartak a könyben leírtakhoz, és a két színészt nem engedték “szabadon” – nem azt mondom, hogy feszengtek a szerepeikben, de túlságosan “katonásnak” tűntek időnként. Mindezek ellenére De Niro és Dano is nagyszerű, a film engem különösen megérintett, és nem csak azért, mert az egyik nagy kedvencem egy új fellángolását láthattam.
IMDB infobox
