Nem kérdés, Martin Scorsese a gengszterfilmek koronázatlan királya, én meg a műfaj őszinte rajongója. A Nagymenők ott van a legjobbak között, közvetlenül a Keresztapa trilógia után. 1990-ben Marti összekapta néhány kedvenc színészét, és megtörtént események alapján egy amolyan kis amerikai maffiahatározót készített.
“Amióta csak az eszemet tudom, gengszter akartam lenni” – így kezdi Henry Hill (Ray Liotta) a visszaemlékezéseit. Az ötvenes évek közepén járunk Brooklynban. Az ír-amerikai családból származó fiú csodálja a környék nagymenőit, és mindent megtesz, hogy a közelükbe kerüljön. Kimarad az iskolából, hogy Paulie Cicero-nak (Paul Sorvino), a helyi caponak dolgozhasson, szépen végigjárva a ranglétrát. Afféle mentornak megkapja Jimmy Conway – t (Robert De Niro), és társnak a szintén fiatal Tommy DeVito-t (Joe Pesci). Kezdetben csempészett cigarettát árulnak, majd belekezdenek a reptér szisztematikus fosztogatásába. 67-ben sikerül nekik az első nagyobb fogás, egy Air France – os rablás, amivel Henry kivívja a társai elismerését. Megindul a karriere, közben megismerkedik Karennel (Lorraine Bracco) – aki elfogadja a férfi életvitelét, és hamarosan össze is házasodnak. Mivel Henry nem olasz családból származik, belső ember nem lehet, de így is eljut a csúcsra, ahonnan viszont baromi nagyot lehet ám esni.
Ellentétben a Keresztapával, a Nagymenőkben Scorsese nem próbálja idealizálni a főszereplőit. Nem akarja szimpatikussá tenni, de elítélni sem a tetteiket – egyszerűen bemutat olyan embereket, akik nem tudtak, vagy inkább nem akartak tisztességes életet élni, ezért csatlakoztak a maffiához. Nincs ellenükre az erőszak, a gyilkosság, de a fényűző társadalmi élet és a nők élvezete sem. Igazándiból egyik szereplőnek sincsen komolyabb morális tartása, mint mondjuk az öreg Corleone – nak, de a család szabályait betartják, és be is tartatják, ha úgy kívánja. Érdekes kettősség ez, hiszen egy nagyfokú szabadság keveredik egy igen zárt, és szigorú szabályokkal teli világgal. Henry, bár jól érzi magát, mindvégig tudja, hogy meddig mehet el, de aztán meginog, és Paulie kifejezett kérése ellenére belekezd a drogüzletbe, ami egyenes út a bukás felé. A narráció csak rátesz egy lapáttal arra az érzetre, hogy tulajdonképpen egy dokumentumfilmet nézünk, ami egy olyan világot mutat be egy belső szereplő szemén keresztül, amit mi, átlagemberek sosem ismerhettünk volna meg. Nem látunk bele az igazán nagyok dolgaiba, nem veszünk részt titkos találkákon, ahol a családok fejei megbeszélik a dolgokat – itt az elejétől a végéig az utcán, a cselekmények helyszínén vagyunk, és egy gengszter mindennapjaiba kapunk bepillantást.
Nincsenek jellemfejlődések sem. Mindenki végig pont olyan, mint ahogy az első képkockán láthajtuk. Joe Pesci nagy átéléssel hozza a fékezhetetlen, gátlástalan Tommy szerepét, megérdemelt volt a mellékszereplő Oscar, amit kapott érte. Ekkoriban Marti még nem volt az Akadémia kedvence, szóval a többi jelölés nem jött be, annak ellenére, hogy bőven megérdemelte volna. De Niro rutinból is tudná ezt a szerepet, Liotta pedig megkapta a nagy lehetőséget, úgy érzem, élt is vele, kár, hogy azóta nem nagyon láthattuk használható szerepben. Scorsese itt volt a csúcson, ez talán az egyik legjobb filmje, jobb, mint a Casino (a napokban azt is újra fogom nézni, és lesz róla kritika is biztosan).
Ahogy említettem, ez ott van gengszterfilmek legjobbjai között. Alapmű, csak a szinkronokkal kell vigyázni. Ha minden igaz, ötféle(!) magyar verzió létezik, és bele lehet csúszni rosszabb minőségbe is – tessék inkább eredeti nyelven nézni, aki megteheti. Már csak Pesci 296 “fuck”-ja és a klasszikus “What do you mean funny, funny how?” miatt is 
IMDB infobox
