web analytics
 

Az összes post Marion Cotillard tag-gel

Rozsda és csont – Rust and Bone

Rozsda és csont - Rust and Bone

Nagyon rég óta szerettem volna megnézni ezt a filmet. Amikor aztán lehetőségem adódott rá, sokáig a hatása alá kerültem, és most, hónapokkal később is vissza tudom idézni akár a kisebb részleteit is. Azt hiszem, ez éppen eleget beszél a Rozsda és csont – ról. A franciák még mindig tudnak jó mozikat csinálni.

Ali (Matthias Schoenaerts) fiatal srác, munka nélkül, nyakában egy gyerekkel érkezik meg Franciaországba, ahol testvérénél húzzák meg magukat. A hajdanvolt sikeres bokszoló az életben is olyan, mint amilyennek egy férfinak a ringben kell lennie : egyszerű, ösztönös, mondhatni állatias. Nem különösebben foglalkozik a srácával, ahogy környezete sem túlságosan érdekli. Munkát vállal, kezdetben egy night club-ban lesz kidobó. Itt ismerkedik meg egy buliban Stéphanie – val (Marion Cotillard), akit kiment egy kínos helyzetből, majd haza is kísér. A lány delfinidomárként dolgozik, azok közül is a gyilkosabb fajtákkal. Egy előadás után baleset történik, a vízbe esik, majd amikor magához tér a kórházban megtudja, hogy mindkét lábát amputálni kellett. Egyedül próbál boldogulni, de a depresszió erősebb : egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívja Ali-t, aki a tőle megszokott egyszerűséggel fogadja Stéphanie állapotát, és egyáltalán nem kezeli úgy, mint egy sérült embert. A két fiatal egyre több időt tölt együtt, de nagyon nehezen megy a megnyílás mindkettőjüknek.

Jacques Audiard rendező két szálon futtatja a történetet, vagyis mindkét fiatal sztoriját megismerhetjük úgy, hogy időnként, majd egyre többet ezek az utak keresztezik egymást. Romantikus dráma, de egy egészen más megközelítésből. Nincs itt semmi manír, semmi nyál : hihetetlenül emberközeli és nyers az egész. A párbeszédek egyszerűek, de teljesen életszagúak. Persze ehhez kell Ali karaktere is, akire akár azt is mondhatnánk, hogy egy antiszoc ösztönlény, akit saját magán kívül túl sok minden nem érdekli – talán csak a küzdősportok. Abban találja meg az önkifejezését, és magának sem ismeri be, hogy idővel komolyabb érzései támadnak Stéphanie felé. A lánynak pedig pont egy ilyen férfi kell ahhoz, hogy kilépjen a depressziójából, egy ember, aki nem sérültként kezeli, aki nőként tekint rá még így, lábak nélkül is. Annyival jobb és szebb jellem, hogy még így, lábak nélkül is az lehet a néző véleménye, hogy ez a csaj sokkal jobb pasit érdemelne, mint Ali – holott csak Ő az, akire ténylegesen szüksége van. Mindezt úgy meséli el ez a film, hogy egy pillanatra sem válik érzelgőssé, nem történnek hihetetlen fordulatok, egyszerűen csak két teljesen különböző ember között kialakul egy kapocs, amiről a film végéig nem derül ki, hogy végül is tartós maradhat e, vagy nem tudnak mindketten annyit változni a másikért, hogy működjön a dolog.

Mindehhez párosul két olyan színészi játék, ami magában, még egy rossz forgatókönyvet is elvinne a hátán. Schoenaerts nagyszerű az egyszerű srác szerepében, igazi harcos, az élete minden területén. Bár rendkívül mélyre kerül, egy pillanatra sem jut eszébe, hogy feladja, a maga módján kontrollálja és felépíti az életét – hogy aztán egy pillanat alatt lebontsa azt, és kezdhesse az elejéről. Cotillard meg egyszerűen szenzációs. Ott az arcán minden érzés, szavak nélkül is el tudta volna játszani ezt a szerepet. Azt, hogy nem kerülhetett az Oscar közelébe csak annak tudhatjuk be, hogy nem amerikai a film. A Rozsda és csont nem könnyű film, de annyira jól összerakott, hogy kár lenne kihagyni minden filmrajongónak. Mivel alapvetően fesztiválfilmnek készült, nehéz lesz kiszúrni, talán valamikor márciusban több helyen is látható lesz.

IMDB infobox

Eredeti cím:
(2012)
Hossz:
120 perc
Rendező:
Jacques Audiard
Forgatókönyv:
Jacques Audiard, Thomas Bidegain, 1 more credit
Szereplők:
Marion Cotillard, Matthias Schoenaerts, Armand Verdure
IMDB érték:
7.5

A sötét lovag – Felemelkedés

A sötét lovag - Felemelkedés - The Dark Knight Rises - Christopher Bale,Tom Hardy

A Joel Schumacher – Tim Burton féle Batman filmektől rosszul voltam, és vagyok a mai napig. Amikor Christopher Nolan kijött a reboot – tal, kicsit féltem, de már tudjuk, az a mozi alapjaiban változtatta meg a denevérember kultuszát, a második rész sokkal jobb lett, és bár nem nagyon akaródzott neki, végül is a rendező belement, hogy trilógia legyen a sorozatból, és összerakta az utolsó epizódot is, a Felemelkedést.

Nyolc év telt el azóta, hogy Batman (Christian Bale) magára vállalta Havey Dent bűneit, és eltűnt a nyilvánosság elől. Gordon rendőrfőnök (Gary Oldman) a Lex Dent segítségével rendet tesz Gotham City utcáin. Akárcsak álarcos alteregója, Bruce Wayne is visszavonul, de feltűnik a színen egy csinos és rendkívül pimasz tolvaj, Selina Kyle (Anne Hathaway), aki szintén szívesen bújik álarcba, és Macskanőként keveredik időnként bajba. A nagy nyugalomba egy új ellenfél megjelenése zavar be alaposan, a maszkos Bane (Tom Hardy), de érkezik még csábító üzlettárs is, Miranda Tate (Marion Cotillard) szerepében. Amikor kezd a város irányítása kicsúszni az a vezetők kezéből, Wayne úgy dönt, újra magára húzza Batman jelmezét, és elkér pár új játékszert Lucius Fox (Morgan Freeman) kelléktárából, és maga próbál rendet teremteni.

Ahogy már említettem, az előző két részt imádtam. A lezáró Felemelkedés előtt Nolan még leforgatta az Eredet című, szintén nagy sikerű mozit, és ha már az összejött, át is mentette a csapatból Hardy-t és Cotillard-ot, valamint Blake rendőr szerepére Joseph Gordon-Levitt – et. Nolan Batmanjében talán az volt a legerősebb, hogy szakított a hollywoodi csillivillivel, és behelyezte a valóságba a Denevérembert. Bruce Wayne akár élhetne is köztünk, Gotham City egy mai amerikai nagyváros képét mutatja, a problémák kvázi azonosak a jelennel – és ez különösen igaz erre a részre. A főgonosz olyan eszmékkel és gondolatokkal próbálja megszerezni a hatalmat, amiket nap mint nap mi is hallhatunk – nem csak a nagyvilág híreiből. Emberközelibb lett Wayne karaktere, tele szenvedéssel és nehéz érzelmekkel – szerelemmel, gyűlölettel, és ami abszolút nem jellemző a szuperhősökre : félelemmel.

A sötét lovag - Felemelkedés - The Dark Knight Rises - Anne Hathaway

A szereplőgárda magja a jól megszokott csapat, természetesen itt van Michael Caine is Alfred szerepében. Az újak közül Hardy-nak az arcát eltakaró maszk nem ad túl sok lehetőséget játszani, Cotillard szokásosan rendben van, Gordon-Levitt pedig megmutatja ismét, miért tartják az egyik legtehetségesebb fiatal színésznek – még ha nem is túl összetett a karaktere. Itt van viszont a neveletlen hercegnő, aki bár borzasztóan szexinek próbál tűnni vörös rúzsával és a latex cuccával, nekem még mindig inkább kislány – bár talán itt most elkezdett kitörni a skatulyából.

A látványvilággal ismét nincs gond, annak külön örültem, hogy Nolan nem állt be a 3D mániákusok sorába – nekem egy csöppet sem hiányzott. Talán kevésbé lett sötét, mint az első két rész, és valóban igaza van annak a néhány fanyalgó kritikusnak, hogy ez inkább lett “szuperhősös” film, mint az előző részek kvázi műfajmegújító alkotásai – de nekem ezek az elemek kellettek ahhoz, hogy méltó lezárása legyen a trilógiának, és ott legyen a helye a klasszikusok között. Lehet rá mondani, hogy picit talán hosszabb a kelleténél, és hogy nem okoz akkora katarzist, mint a Sötét lovag – én ennek ellenére élveztem minden percét, és idén már fej-fej mellett halad a Bosszúálókkal az új Batman mozi is az év képregény adaptációja címért. Ja, és kérem, könyörgök : ne legyenek további részek, csak akkor, ha azt Nolan csinálja – de inkább már Ő se bántsa, ez így teljes, ahogy van.

IMDB infobox

Eredeti cím:
The Dark Knight Rises (2012)
Hossz:
165 perc
Rendező:
Christopher Nolan
Forgatókönyv:
Jonathan Nolan, Christopher Nolan
Szereplők:
Christian Bale, Tom Hardy, Anne Hathaway
IMDB érték:
8.7

Apró kis hazugságok

Apró kis hazugságok

Ismét egy új szerzőt mutathatok be a filmkockán, ezentúl cszn írásait is olvashatjátok (legalábbis remélem, megtisztel még később is:))

Guillaume Canet. Ismerősen hangzik? Ugye, hogy nem? Még az se biztos, hogy jól ki tudom ejteni. Pedig, ha ez az úriember az Amerikai Egyesült Államokban született volna, sokan az egyik legígéretesebb „fiatal” (39 éves) rendezőnek tartanák, és ismerősen csengne filmes berkekben a név. Nem ismert, pedig rendezőként – ha legígéretesebbnek nem is -, de titkos favoritnak biztos elmegy néhány filmértőnél. 2006-os rendezése, a Senkinek egy szót se!, egy méltatlanul gyorsan elfeledett, okosan felépített, nyomozós film. Az utóbbi évek amerikai felhozatalának szintjét legalábbis helyből magasan átugorja. Színészként a 2010-es Last night egyik főszerepében emlékezhetünk rá, Keira Knightleyt próbálta elcsábítani nagyon hitelesen. A szép nőket a magánéletben sem veti meg. Legjobb barátai között van Monica Bellucci és Diane Krüger. Utóbbinak öt évig a férje is volt. Jelenleg pedig Marion Cotillard jegyese, ami már önmagában a világ egyik legirigyeltebb férfijává teszi.

Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy az Apró kis hazugságok, a jól bevált amerikai recept szerint készült. Klisékre épül, melyeket már ezerszer láttunk, de mégis nagyon jól működik. Egy hamisítatlanul francia baráti társaságról szól, akik hanyag eleganciával élik a kissé bohém, de irigylésre méltó életüket. Szépek, jómódúak, okosak, magabiztosak és dolgosak. Dolgosak, mert érezni lehet, hogy számukra fontos, amit csinálnak, hisznek a munkájukban és a jól működő rendszerben. Élvezik az életet, mert ott van a levegőben a kultúra, ott van a poharakban a jó bor; szerelem, házasság, gyerekek… Minden, amire a civilizált európai ember vágyhat.

Kiemelném, hogy európai, mert lehet, hogy maga a film az amerikai iskola követője, de részleteiben inkább francia, és ez az, ami a legnagyobb különbséget adja. Itt nincsenek elnagyolt szerepek, pedig a változatos karakterek adnák rá a lehetőséget. Ahogy halad előre a történet, megismerjük őket és teljesen átélhetővé válnak játékuk mélysége által. Sok kis történet folydogál egymás mellett. Együtt nevetünk velük, a beszélgetéseik aktuálisak és érdekfeszítőek. Közben szól a hatásvadász zene, ami már a giccs határán táncol, de egyáltalán nem ront az összképen.

Az első felhőtlen szakasz vége felé már teljesen feledésbe merül az alapszituáció, de a két és fél órában bőven van mit elmesélni. Rengeteg apró sérelem és hazugság, amit – belefeledkezve az eseményekbe – mi is könnyedén a szőnyeg alá söprünk. Szinte meglepetésként éri a nézőt a dráma, de utólag visszagondolva elkerülhetetlennek tűnik az össznépi konfrontáció. Komoly gyereknevelési kérdések, homoszexualitás, a legkülönbözőbb párkapcsolati gondok. Akad mindegyikből. Az esendőségük annyira személyes, hogy szinte biztosra vehető, hogy valós személyek és események szolgálják az alapot.

Azért is a hosszabb bevezető a rendezőről, mert egy ilyen terjedelmes, összetett drámát egyben tartani, egyértelműen az ő érdeme. A színészek kifogástalanok, de ahogy mondani szokták, félig ez is a direktoron múlik. Guillaume Canet megtanulta vezetni a színészeit, és a történet is szép ívvel egyengeti a hangsúlyos végkifejletig. Egyetlen negatívumként a végére kicsit elhatalmasodó giccset tudom említeni. A hosszú játékidő végére azonban nem hagy rossz szájízt maga után, mert teljesen átszellemülve várhatjuk a katarzist. Aki szereti a részleteiben kidolgozott, tanulságos drámákat, bátran próbálkozzon vele, én csak ajánlani tudom.

Éjfél Párizsban

Éjfél Párizsban - Midnight in Paris - Owen Wilson Marion Cotillard

Hányszor álmodoztam már arról, hogy valami csoda folytán egyszer csak az 50-es évek Amerikájában ébredek fel? Nekem az jelenti az “aranykort”. Elvágyódás vagy csak kíváncsiság, hogy milyen lehetett az a kor? Elégedetlenség a jelen helyzettel? Nem tudom, és úgy tűnik Woody Allen-t is érdekli ez a gondolat, merthogy készített is egy filmet a témáról.

Gil (Owen Wilson) forgatókönyveket ír Hollywoodban, de egyrészt utálja, mert nem írhatja ki az igazi gondolatait, másrészt éppen válságban is van. Menyasszonyával,Inezzel (Rachel McAdams) és annak családjával éppen Párizsban van, készülnek az esküvőre. A reménytelenül romantikus srác nehezen viseli párja túlzottan realista hozzáállását a világhoz, nem is beszélve idegesítő barátait. Imádna a Francia fővárosban élni, különösen a 20-as években. Egy borkóstoló után, kicsit becsípve nincs kedve táncolni menni a társasággal, csatangol és jól eltéved Párizsban, ahol egyszer csak megjelenik egy autó, idegen arcok hívják bulizni, ahol mindenféle izgalmas arcokkal találkozik, akik egy idő után igencsak ismerősnek tűnnek. A zongoránál például egy pasi ül, aki igencsak jól játszik Cole Porter szerzeményeket. Gil egyszer csak azt veszi észre, hogy Ernest Hemingway-jel beszélget a könyvéről, végighallgathat egy Picasso kép elemzését úgy, hogy ott áll mellette a festő, annak szeretője, Adriana (Marion Cotillard), aki igencsak gyorsan elcsavarja a fiatal író fejét.

Woody sci-fi – t forgatott? Időutazás? Romantikus komédia ez, kérem szépen, méghozzá egy szépen bemutatott párizsi képeslapba csomagolva. Öregszik már, és talán már kedve sincs igazán kibontani a történeteket, amiket filmre visz, de tehetsége még mindig bőven elég ahhoz, magasan kiemelkedjen a műfaj többi alkotása közül. A neve garancia a parádés színész gárdára is, Owen Wilson ügyes az álmodozó író szerepében, még akkor is, ha a karaktere nincs túlbonyolítva, de feltűnik a vásznon Kurt Fuller, Kathy Bates, Adrien Brody (zseniális abban a pár jelenetben, ahol szerepel), sőt, még Carla Bruni is. Kapunk persze összegzést, kvázi tanítást is arról, hogy miért rossz is az, ha álmodozunk a múltról, de ez Woodytól már megszokott, és hiányozna is. Ráadásul a végén a szirupban még az eső is elered.

Allen mostanság körbejárja Európát, London és Barcelona után most már Párizs is kipipálva, az új filmje meg Rómában készül. Addig is, amíg egy új mesét megnézhetünk Tőle, én azért rajta leszek, hogy valahol Californiában érjen egyszer az éjfél, és feltünjön egy Pink Cadillac a sarkon. Szép mese volt, Woody, köszönjük!

Fertőzés – Contagion

fertőzés - contagion

Sars, H1N1 – a közelmúltban hallottunk róluk eleget, és vitáztunk is bőven, készült a kiscsillió összeesküvés – elmélet, miszerint az egészet csak a gyógyszerlobbi találta ki, no meg persze a gonosz amerikai kormány, aki az ellenszérummal chipeket adagol be az embereknek, és azzal követi őket, stb, stb.  Steven Soderbergh meg úgy gondolta, összehoz egy filmet, amiben bemutatja, mi is történhetne valójában, ha egy ilyen vírus elindulna a világban, és fertőzni kezdene.

Beth Emhoff (Gwyneth Paltrow) hazatér Hong Kongból, náthaszerű tünetekkel, magas lázzal, és valami olyan betegséggel, amivel az orvosok nem tudnak mit kezdeni, ezért meghal, majd nemsokkal utána fia is. A férje, Mitch (Matt Damon) úgy tűnik, immunis volt a vírusra, nem betegszik meg, de nem érti, mi történhetett, és mindenáron meg akarja védeni lányát a kórtól. Egyre több eset jelentkezik, szerte a világból, az amerikai járványügy éppúgy dolgozni és nyomozni kezd, mint a nemzetközi szervezetek, de nem találnak ellenszert. Megjelennek önkéntes jótevők, mint pl. a blogger Alan Krumwiede (Jude Law), aki egy nem hivatalos “ellenszer” mellett kampányol. A biológusok is találnak idővel ellenszert, de a bürökrácia, és a sikertelenségtől való félelem lelassítja a folyamatot, ami emberek millióinak az életébe kerül. Anarchia közeli állapotok lépnek fel, elfogy az élelem, fosztogatások történnek, megjelenik a hadsereg, a nemzeti gárda, elrabolnak fontos járványügyi szakembereket, mire helyreáll a rend.

A szereposztás több, mint parádés. Paltrow, Damon és Law mellett szerepet kapott a filmben Lauerence Fishburne, Marion Cotillard, Kate Winslet, John Hawkes és még jópár, sorozatokból ismerhető színész. Mégsem az Ő játékuk az, amiért érdemes megnézni ezt a filmet. Scott Z. Burns forgatókönyvét Soderbergh odatette rendesen, a fertőzés inkább lett dráma, mint egy akciódús mozi, lásd a Vírust, Dustin Hofmann-nal. Nem fogunk túl sok habzó szájú, görcsökben rángatózó beteget látni – éppen elég a háttértörténet ide. Nem tudom, mennyi a valóságalapja a történetnek, mármint hogy ténylegesen így működne a gépezet, ha beütne egy ilyen jellegű válság a világon, de ha igen, akkor azt hiszem, kezdhetünk félni.

Néhol már a Discovery Chanel feltáró dokumentumfilmjeire emlékeztető, inkább társadalom – kritikának beillő mozi lett a Fertőzés. Részemről ajánlott kategória. Ja igen, spolier : mivel a film a második nappal indul, ne aggódjatok, a stáblista előtt fény derül az első napra is!