web analytics
 

Az összes post Martin Scorsese tag-gel

Nagymenők – Goodfellas

Nagymenők - Goodfellas - Ray Liotta - Robert De Niro - Joe Pesci

Nem kérdés, Martin Scorsese a gengszterfilmek koronázatlan királya, én meg a műfaj őszinte rajongója. A Nagymenők ott van a legjobbak között, közvetlenül a Keresztapa trilógia után. 1990-ben Marti összekapta néhány kedvenc színészét, és megtörtént események alapján egy amolyan kis amerikai maffiahatározót készített.

“Amióta csak az eszemet tudom, gengszter akartam lenni” – így kezdi Henry Hill (Ray Liotta) a visszaemlékezéseit. Az ötvenes évek közepén járunk Brooklynban. Az ír-amerikai családból származó fiú csodálja a környék nagymenőit, és mindent megtesz, hogy a közelükbe kerüljön. Kimarad az iskolából, hogy Paulie Cicero-nak (Paul Sorvino), a helyi caponak dolgozhasson, szépen végigjárva a ranglétrát. Afféle mentornak megkapja Jimmy Conway – t (Robert De Niro), és társnak a szintén fiatal Tommy DeVito-t (Joe Pesci). Kezdetben csempészett cigarettát árulnak, majd belekezdenek a reptér szisztematikus fosztogatásába. 67-ben sikerül nekik az első nagyobb fogás, egy Air France – os rablás, amivel Henry kivívja a társai elismerését. Megindul a karriere, közben megismerkedik Karennel (Lorraine Bracco) – aki elfogadja a férfi életvitelét, és hamarosan össze is házasodnak. Mivel Henry nem olasz családból származik, belső ember nem lehet, de így is eljut a csúcsra, ahonnan viszont baromi nagyot lehet ám esni.

Ellentétben a Keresztapával, a Nagymenőkben Scorsese nem próbálja idealizálni a főszereplőit. Nem akarja szimpatikussá tenni, de elítélni sem a tetteiket – egyszerűen bemutat olyan embereket, akik nem tudtak, vagy inkább nem akartak tisztességes életet élni, ezért csatlakoztak a maffiához. Nincs ellenükre az erőszak, a gyilkosság, de a fényűző társadalmi élet és a nők élvezete sem. Igazándiból egyik szereplőnek sincsen komolyabb  morális tartása, mint mondjuk az öreg Corleone – nak, de a család szabályait betartják, és be is tartatják, ha úgy kívánja. Érdekes kettősség ez, hiszen egy nagyfokú szabadság keveredik egy igen zárt, és szigorú szabályokkal teli világgal. Henry, bár jól érzi magát, mindvégig tudja, hogy meddig mehet el, de aztán meginog, és Paulie kifejezett kérése ellenére belekezd a drogüzletbe, ami egyenes út a bukás felé. A narráció csak rátesz egy lapáttal arra az érzetre, hogy tulajdonképpen egy dokumentumfilmet nézünk, ami egy olyan világot mutat be egy belső szereplő szemén keresztül, amit mi, átlagemberek sosem ismerhettünk volna meg. Nem látunk bele az igazán nagyok dolgaiba, nem veszünk részt titkos találkákon, ahol a családok fejei megbeszélik a dolgokat – itt az elejétől a végéig az utcán, a cselekmények helyszínén vagyunk, és egy gengszter mindennapjaiba kapunk bepillantást.

Nincsenek jellemfejlődések sem. Mindenki végig pont olyan, mint ahogy az első képkockán láthajtuk. Joe Pesci nagy átéléssel hozza a fékezhetetlen, gátlástalan Tommy szerepét, megérdemelt volt a mellékszereplő Oscar, amit kapott érte. Ekkoriban Marti még nem volt az Akadémia kedvence, szóval a többi jelölés nem jött be, annak ellenére, hogy bőven megérdemelte volna. De Niro rutinból is tudná ezt a szerepet, Liotta pedig megkapta a nagy lehetőséget, úgy érzem, élt is vele, kár, hogy azóta nem nagyon láthattuk használható szerepben. Scorsese itt volt a csúcson, ez talán az egyik legjobb filmje, jobb, mint a Casino (a napokban azt is újra fogom nézni, és lesz róla kritika is biztosan).

Ahogy említettem, ez ott van gengszterfilmek legjobbjai között. Alapmű, csak a szinkronokkal kell vigyázni. Ha minden igaz, ötféle(!) magyar verzió létezik, és bele lehet csúszni rosszabb minőségbe is – tessék inkább eredeti nyelven nézni, aki megteheti. Már csak Pesci 296 “fuck”-ja és a klasszikus “What do you mean funny, funny how?” miatt is :)

IMDB infobox

Eredeti cím:
Goodfellas (1990)
Hossz:
146 perc
Rendező:
Martin Scorsese
Forgatókönyv:
Nicholas Pileggi, Nicholas Pileggi
Szereplők:
Robert De Niro, Ray Liotta, Joe Pesci
IMDB érték:
8.8

Dühöngő bika – Raging Bull

Dühöngő bika - Ragging Bull - Robert De Niro

1977-ben, születésem idején három szobrot kapott egy boxolóról szóló film az Oscaron. Ez volt a Rocky, Stallone klasszikus eposza.  1981-ben csúnyán nézett az akadémia Martin Scorsese-re, hogy egy hasonló, egyszerű bunyós figuráját viszi vászonra. A Dühöngő bika aztán odacsapott, de rendesen.

Jake La Motta (Robert De Niro) tehetséges, de túlságosan keményfejű bronxi srác, aki a bunyóban találja meg élete értelmét. Testvére, Joey (Joe Pesci) egyben a menedzsere is. A ringben kapja a Dühögő Bika nevet, kíméletlen harcmodorával és akaraterejével megsemmisítette ellenfeleit. Házas ember, bár nem kifejezetten úri modora miatt nem élt boldog életet, amikor is megismerkedik egy strandon Vickie-vel (Cathy Moriarty), a környék rosszfiúi által is körberajongott fiatal szőkével. Azonnal elvarázsolja a lány szépsége, hamarosan már együtt is élnek, Jake többször is megküzd egyik legnagyobb ellenfelével, Sugar Ray Robinsonnal, aztán 1949-ben eljön a nagy lehetőség, és megküzdhet Marcel Cerdannal a középsúlyú világbajnoki övért.

Önéletrajzi film, a lehető legnaturálisabb kiadásban. La Motta nem csak a ringben volt dühöngő bika, a magánéletében is híres volt kirohanásairól, és arról, hogy a lehető legegyszerűbben, nem egyszer erőszakkal intézte el az ügyeit. Egyszerűségében talán az volt a leginkább becsülni való, hogy mindezt felvállalta, és nem akart többnek látszani annál, mint ami valójában volt : egy bronxi suttyó, aki istenáldotta tehetség volt a ringben, de túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a sikereit. La Motta 1970-ben adott ki egy önéletrajzi kötetet, ennek alapján csinálta meg a filmet Martin Scorsese. Ekkor már több nagysikerű filmen volt túl Robert De Niroval, ezúttal is rá esett a választása. Ahogy mindenki elmondja a filmmel kapcsolatban : akkoriban, amikor a Raging Bull forgott, a method-acting még nem volt túlságosan elfogadott dolog, azonban De Niro olyat tett, amit előtte még soha : a film végén, amikor a lecsúszott La Mottát láthatjuk – közel 30 kilóval volt nehezebb, mint a forgatás elején. Több hónapot  Párizsban töltött, és gyakorlatilag hízókúrázott. Hogy a bunyós jelenetek is tökéletesek legyenek, boxolni tanult, maga La Motta edzette a filmre. Marti tökéletesen alkotta meg a 40-es, 50-es évek Amerikájának képét, a fekete-fehér hatalmasat üt – a környék átérzésével nem volt gondja De Nironak, maga is Kis Itáliában nőtt fel. Ekkorra már volt egy legjobb mellékszereplő Oscarja, a Dühöngő bika meghozta Neki a legjobb főszereplő díját is, amit fájdalom, azóta sem tudott megismételni. Joe Pesci ebben a filmben dolgozott először De Niroval, jó barátok lettek, később több közös mozit is csináltak. Bár jelölték a legjobb mellékszereplő díjára, azt csak az 1991-ben Nagymenők hozta meg neki (persze Marti és Robert közreműködésével). Nagyszerű Joey szerepében.

Persze lehet párhuzamokat vonni a Rockyval, de (annak ellenére, hogy azt is imádom) teljesen felesleges. A Dühöngő bika más kategória, egy olyan dráma, ami hihetetlenül nyomasztó. La Motta a legkevésbé sem szimpatikus figura, még annak ellenére sem, hogy tudjuk, alapvetően nem rossz ember – mégsem tudunk azonosulni a tetteivel. Kisember, mint Balboa, de igazándiból nehezünkre esik szurkolni Neki, miután látjuk, hogyan bánik szeretteivel, és nem utolsósorban saját magával – bár nem maradt örök ígéret, hiszen felért a csúcsra, és egy ideig ott is tudott maradni – a sikerrel nem tudott mit kezdeni. Erőt viszont meríthetünk a karakteréből, hiszen akkor sem adja fel, amikor már bunyós karrierjének vége, a családja elhagyja, standup komikusként próbálkozik – mert ekkor is csak egy dolog élteti, a jelszó, amivel a meccsek előtt is hergelte magát : győzni kell!

A 80-as évek egyik legmeghatározóbb filmje, és ezért sem kapott Marti Oscart. Hiába, akkoriban nem szerette őt az akadémia, de végül is kit érdekel ez, ha ilyen mozikat tett a vászonra, és remélhetőleg fog is még. Igazi klasszikus, kötelező darab!

IMDB infobox

Eredeti cím:
Raging Bull (1980)
Hossz:
129 perc
Rendező:
Martin Scorsese
Forgatókönyv:
Jake LaMotta, Joseph Carter
Szereplők:
Robert De Niro, Cathy Moriarty, Joe Pesci
IMDB érték:
8.3

Taxisofőr – Taxi Driver

Taxisofőr - Taxi Driver - Robert De Niro - talkin to me?

Nehéz úgy írni pár filmről, hogy ne érződjön, rajongója vagyok az alkotásnak – igaz, ez a blog nem is arról szól, hogy hideg precizitással elemezzek bármit is. Nem is titkolom, a Taxisofőr az egyik legmeghatározóbb élményem a mozik világából.

Travis Bickle (Robert De Niro) vietnámi veterán, igencsak nehezen találja meg a helyét New Yorkban. Álmatlanságban szenved, ezért éjszakai munkát vállal egy taxitársaságnál. Azok közé a sofőrök közé tartozik, akik bárhová vállalnak fuvart, legyen a célállomás akár Brooklyn vagy Harlem. Zavarja a körülötte zajló világ, a mocsok, a szenny, az elburjánzott erkölcstelenség, abban bízik, hogy majd egy nagy eső eltakarít mindent, buzikat, striciket, kurvákat, alkoholistákat, mindazon lecsúszott embercsoportokat, akiket felelősnek tart Travis a kialakult helyzetért. Szabadidejében viszont Ő is pornómozikba jár, bár ez szerinte teljesen természetes. Egy napon meglát egy lányt, akiről kiderül, hogy Charles Palantine elnökjelölt egyik közvetlen munkatársa. Jelentkezik Ő is a stábba, Betsy (Cybill Shepherd) segít neki, és bár teljesen különböző társadalmi csoporthoz tartoznak, mégis találnak közös témákat. A férfi elhívja moziba, eszébe sem jut, hogy esetleg egy “normális” filmre vigye el a nőt, Betsy ezek után már nem akar vele találkozni. Időközben többször is belebotlik Travis egy kiskorú protituáltba, Irisbe (Jodie Foster) – és miután nem sikerül a kapcsolata Betsyvel, úgy dönt, megpróbálja megmenteni a fiatal lányt, kiragadni mostani helyzetéből. Ahogy fokozatosan veszíti el kapcsolatát a külvilággal, egyre inkább eldurvul, fegyvert vásárol, és megkezdi személyes harcát mindazon dolgok ellen, amik dühítik.

Travis nem pszcihopata, inkább személyiségzavaros. Bizonyos dolgok ugyanúgy zavarják, mint a normális embereket, bár jobban sarkítja a problémát, néhány esetben viszont olyanokat tart teljesen természetesnek, amitől mások borzonganak, vagy legalábbis nem tartják követendő mintának. A rendező, Martin Scorsese több figurából “gyúrta” össze Travis karakterét, majd rábízta De Niro – ra, és milyen jól tette! A method acting egyik legjobb megjelenítését láthatjuk, a színész hosszabb időre maga is beállt taxisofőrnek, rendszeresen megjelent a filmben is látható bárba, ahol a sofőrök lazítanak, többször találkozott érzelmileg sérült emberekkel, és így építette fel magában ezt az összetett figurát. Minden pillantásában ott van a természete, a keserűség és idővel a félelem nélküli kegyetlenség, de az elhivatottság is, Travis meg van győződve arról, hogy jót tesz még akkor is, amikor az első gyilkosságon túl van.

“You talkin’ to me? You talkin’ to me? You talkin’ to me? Then who the hell else are you talkin’ to? You talkin’ to me? Well I’m the only one here. Who the fuck do you think you’re talking to?”  – már ezért az egy jelenetért is érdemes megnézni a filmet. A tükör előtt gyakorló Travis félelmetes, és benne van minden, amit a világról gondol.

Jodie Foster. 14 évesen játszotta el a fiatal prosti szerepét. Persze előtte is állt már a kamera előtt, jópár gyerekfilmben láthattuk, de azért ez egészen más. A forgatás előtt komoly pszcihológiai teszteken esett át, hogy fel tudja e majd dolgozni a jeleneteket, amikben szerepel – tökéletes választás volt Iris megformálására. Ő is kapott “gyakorlati kiképzést”, egy igazi prostituált segített neki felkészülni, aki aztán a filmben is szerepet kapott, mint a barátnője. a kritikusok el voltak ájulva a lány tehetségétől, természetességétől, nem véletlenül jelölték Oscar díjra a legjobb mellékszereplő kategóriában. Meg kell említeni még Harvey Keitel -t is, aki annyira visszataszító a strici szerepében, hogy az már jó.

Társadalomkritika ez a javából. Scorsese Michael Chapman képeivel úgy tárja elénk a világot, olyan megvilágításba helyezi a kor társadalmi rétegeinek különbségét valamint az ezek által okozott káoszt, hogy gyakorlatilag hipnotikus állapotba kerülve teljesen elfogadhatónak tartja a néző Travis önbíráskodását. A cél oly “magasztos”, hogy az erőszak, mint eszköz nem jelent problémát, hiszen olyan szintre süllyedt már az egész világ, hogyha a kisemberek nem tesznek ellene semmit, akkor végképp összeomlik. Nem véletlenül lett a filmnek oly nagy hatása az amerikai társadalomra, emlékezzünk csak 1981-ben egy new york-i taxisofőr, bizonyos  John W. Hinckley rálőtt az akkori elnökre, Ronald Reagan-re, állítása szerint azért, hogy imponáljon Jodie Fosternek (aki ezért kis hijján abbahagyta a filmezést, a merénylet után iratkozott be egyetemre, és végzett ott summa cum laude).

A sors kegyetlen és hülye fintora, hogy nem kaphatott Oscart sem a film, sem De Niro. Biztosan közbejátszott az is, hogy túlságosan erőszakosra sikeredett (még akkor is, ha pl. a vér átszínezésével próbálták elfogadhatóvá tenni a cenzorok előtt) és olyan témát feszegetett, amiről akkoriban még Amerikában sem volt túl kényelmes beszélni. A Rocky volt a nagy ellenfél, és a két kisember harcában a pozitív hős győzött, stílusosan mondva, kiütéssel.

Ez a film a mai napig aktuális, bármikor megnézhető (legalábbis számomra), és ugyanazt a hatást okozza, mint az első alkalommal. Tudom, rajongó vagyok.

A leleményes Hugó

Leleményes Hugó - Hugo

Martin Scorsese zseni, és ezzel szerintem nem is lehet/szabad vitatkozni. Olyan filmeket tett már le az asztalra, amik bőven a mozikultúra alapkövei. 2011-ben egy mesefilmet csinált, először 3D technikával (korábban nagyon távolságtartó volt ezzel a formátummal kapcsolatban).

1930-ban járunk, Párizsban. Az első világháború után már magához talált a város, pezseg az élet a pályaudvaron. A péknél sorban állnak a gyönyörű sütemények, a virágárus kislány Bordeaux – ból kapja a gerberákat. A pályaudvaron él Hugo (Asa Butterfield), az árva kisfiú, akit apja nevelt egyedül haláláig. Közösen próbáltak megjavítani egy robotot, de már nem sikerült befejezni. A fiú egy rokonához kerül, aki a pályaudvaron dolgozik, és az ottani órák javítása-beállítása a feladata. A fiú kitanulja a szakmát, és amikor a befogadója is eltűnik, egyedül végzi el a munkát, és időnként elcsen pár alkatrészt a pályaudvaron lévő játékboltból, hogy azokkal pótolja a robot hiányzó alkatrészeit. Egy napon a boltos (Ben Kingsley) rajtakapja, elveszi a kis füzetét, amibe még az apjával rajzolták meg a robot részeit, és innentől kezdve elindul a mese a jegyzetek visszaszerzéséért, a robot megjavításáért, amiben segítségére lesz az öreg keresztlánya is.

A leleményes Hugó egy mesefilm, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most gyerekeknek vagy felnőtteknek szól. Az első része a történetnek biztosan leköti a kicsiket is, és itt lép be a látványvilág – ami szemet gyönyörködtető. A második rész már inkább egy tisztelgés a háború előtti francia filmgyártás nagyjai előtt, már-már dokumentarista módon bemutatva a történetét egészen a Lumière fivérektől indulva. Mese ez a családról, a szeretetről, a szerelemről – viszont aki nem fogékony ezekre a dolgokra, baromira unni fogja a filmet. Mese ez a mozi születéséről, a hőskorról, amikor még minden “trükk” a filmkészítő leleményességén múlt – aki nem elvakult rajongója a mozgóképeknek, valószínűleg ezt a részt is unni fogja. Nem véletlenül lett a Hugo roppant megosztó a külföldi nézők szemében : vagy nagyon rossz, vagy nagyon jó kritikákat kapott. Én az utóbbi táborba tartozom, engem elvarázsolt, magával ragadt, pedig nem is 3D technikával láttam – engem a hangulat vitt magával. A színészi játékokról nem érdemes sok szót ejteni, senki sem kiemelkedő, Kingsley is az abszolút biztonságit hozza, talán arról lehet beszélni, hogy jó választás volt e Sacha Baron Cohent a megkeseredett pályaudvari felügyelő szerepére beválogatni – mindenesetre bátornak bátor volt hozzá Marti.  Viccesnek találtam azokat a külföldi kritikákat, akik a rendező szemére vetik, hogy a szereplők miért nem beszélnek francia akcentussal, ha már Párizsban járunk – emberek, ez egy mese! Ne tessék már mindenben a tökéletest keresni, a maximalista megoldást, ilyen alapon ne olvasson senki Verne könyveket se, merthogy mindegyik hülyeség, és nincs valóságalapja! Engedjük már be a varázslatot egy kicsit, legalább akkor, amikor moziba megyünk, hiszen ott pont ez a célja a filmkészítőknek – és erről szól a Hugó második része is.

Gyermeklelkű felnőtteknek mindenképpen ajánlom. Amerikában karácsony előtt mutatták be, hozzánk február végén érkezik a moziba. Bár nem kifejezetten karácsonyi film, nekem teljesen előhozta gyermekkorom hangulatát, amikor bekucorogtam az ágyamba, és a fa fényénél, bejglit majszolva, tejet kortyolgatva olvastam az ajándékba kapott könyveket, és éltem át új kalandokat. Köszönöm, Mr. Scorsese az élényt!

Martin Scorsese

Martin Scorsese

Martin Scorsese 1942. november 17-én született. Egy vele született betegség miatt (asztmás) gyermekkorának nagy részét moziban töltötte. Eredetileg papnak készült, de végül is 1964-ben a New York Egyetemen diplomázott filmes szakon. Első nagy mozijában a Ki kopog az ajtómon-ban feltünik Havery Keitel, aki egyike lesz a kedvenc szinészeinek. A 70-es években aratta első komoly sikereit, ekkor talált rá a másik örök “játszópajtásra”, Robert De Niro-ra. Első közös munkájuk az Aljas utcák, ami egy önéletrajzi ihletésű film (Scorsese New York olaszok lakta negyedében lakott, Little Italy-ban). 74-ben forgatta le a Taxisofőrt, a fiatal De Niroval és a még fiatalabb Jodie Fosterrel a főszerepekben. 77-ben készült el a New York, New York, Liza Minelli klasszikussá vált éneklésével.

1980, egy újabb munka De Niroval, a Dühöngő bika. A szinész meg is kapta érte az Oscart. 86-ban a Pénz színe, Paul Newman is arany szobrocskát kapott érte. Egy évre rá elkészítette Michael Jacksonnal a Bad című szám videoklipjét. 1988-ban elkészül a Krisztus utolsó megkisértése, ami hatalmas botrányt okozott, a Katolikus Egyház betiltotta a hívek köreiben. (érdekesség : a mai napig kis hazánban egyetlen televíziótársaság sem merte bevállalni a leadását)

1990-ben visszatér a maffiafilmekhez, a Nagymenőkben Joe Peschi-t dijjazza a Filmakadémia. Sorba jönnek a filmek, De Niro mindben ott van : Rettegés foka, Casino. Egytől-egyig kötelező alapmű minden filmes rajongónak. Az ezredforduló után új “kedvencet” talál, és megmutatja a mozinézőknek, hogy Leonardo DiCaprio igenis zseniális szinész. Első közös munkájuk a New York bandái, majd az Aviátor, és tavaly a Tégla. A fiatal művész “felnő” a rendezőóriáshoz, és hozzásegíti Marit az oly annyira vágyott arany szobrocskához. Több, mint 30 éve van ott az élvonalban, és most először kapta meg az Oscart. Nagyon kijárt már Neki :)

Filmjeit az erőszak, a hosszú jelenetek, jól válogatott zenék, és valami számomra megmagyarázhatatlan hangulat lengi körül. Felismerhető minden filmje, mégsem unalmas. Jópár filmje ott van a polcomon, és kiváncsian várom, mi lesz a következő mozija. Folytassa Marti, és gratulálok az Oscarhoz!