Nem ma volt, amikor megnéztük ezt a filmet, de a mai DVD kiadás alkalmából úgy érzem, nem halogatom tovább, hogy megírjam, mit is érzek a Blue Valentine – al kapcsolatban. Egyrészt túlságosan is nehéz volt leülni, és nekikezdeni – egyszerűsége ellenére akkorát üt, hogy napokig a padlón lehetsz tőle – másrészt volt mire fogni: Ryan Goslingból az utóbbi időben kaptunk bőven.
Dean (Ryan Gosling) és Cindy (Michelle Williams) átlagos házaspár, 30-as éveik közepén talán, egy gyermekkel. Nagy lánggal indult kapcsolatuk szép lassan alszik ki, már abban a fázisban járnak, amikor ők maguk is szembesülnek azzal, hogy talán az utolsó sanszuk van arra, hogy rendbe tegyék az életüket – kibérelnek egy motelszobát, ahol egy kicsit kettesben maradhatnak, és sikerülhet a tetszhalottnak adni egy szívmasszázst. Gyakorlatilag ennyi az alaptörténet. Mitől lett mégis az egyik legjobb film, amit 2011-ben láthattunk?
Egyszerű, és életszagú. A két fiatal történetét Derek Cianfrance rendező párhuzamosan mutatja be, oda – vissza ugrálva a jelen és a múlt között. Egyszerre láthatjuk, hogyan alakul ki egy kapcsolat, és hogyan megy tönkre szinte magától. Megfigyelhetjük, ahogyan Dean próbálja meghódítani a lányt, majd azt, ahogy a felesége elhúzódik tőle a zuhanyzóban. Ott lehetünk az esküvőn és egy pillanattal később már az egyik utolsó, óriási veszekedés kellős közepén járunk. Az eseményeket olyan pontosan rakja egymás mellé Cianfrance, hogy az egyáltalán nem zavaró, nem mesterkélt. Egy szerelemből kialakuló kapcsolatot látunk, amely kapcsolat a film végére felbomlani látszik, de ott a keserű érzés, hogy a szerelem nem múlt el a két ember között – egyszerűen csak nem képesek már együtt élni. Ki a hibás ezért? Nincs egyértelmű, sőt, semmilyen állásfoglalás : mindkét fél tesz és tett rossz lépéseket, de ezek egyike sem akkora, hogy attól egy jól működő családnak tönkre kellene mennie. Jól működött e valaha is ez a család? Erre a kérdésre sem kapunk igazán választ, hiszen csak az indulást láthatjuk, akkor meg ugye mindenkinél ott van még a lila köd.
Minden egyes kockájába bele tudja élni magát a néző, akár magára is ismerhet, és bizony nem kellemes szembesülni azokkal a ki nem mondott gondolatokkal, amiket ez a film kíméletlenül a felszínre hoz. Ez a nyers őszinteség az, amiért ez a film felejthetetlen. Fájdalmas, és elgondolkodtató – tényleg jó az nekünk, hogy párkapcsolatokban öljük meg egymást? Azt az embert, akit szeretünk – hiszen másképpen nem élnénk vele. A választ kimondani rohadt nehéz – esetleges negatív eredmény esetén szembenézni vele – öngyilkosság. A rendező a saját életéből merített ihletet, több, mint 10 évig csiszolta a forgatókönyvet, mire nekikezdtek a filmnek. Minden bizonnyal nem túl kellemes emlékei lehetnek a párkapcsolatairól, mert aki így le tud vezetni egy drámát, annak komoly tapasztalatai lehetnek a témában. Cianfrance már évekkel a forgatás megkezdése előtt kiválasztotta a két főszereplőt, össze is költöztette őket egy időre, hogy csiszolódjanak, és persze a kellő feszültség is kialakuljon köztük. Sikerrel járt, Williams és Gosling között működik a kémia, kicsit mi is szerelmesek leszünk Cindybe, hogy aztán együtt utáljuk meg Deant az alkohol miatt, de imádjuk azért, ahogy ukulelézik a lánynak – és ahogy a gyermeküket szereti.
Nagy hatású film. Napokig ott lesz benned, de ha még nem láttad, szedd össze a bátorságodat, és nézd meg – ha kapcsolatban élsz, akkor azért, hogy szembesülhess a rosszal, ami elkerülhető, ha meg nem, akkor azért, hogy lásd, hogyan is működnek a dolgok. Tanulni nem fogsz belőle, itt nincs nagy konklúzió, meg magyarázat – vagy megérted, vagy sem.
