Sacha Baron Cohen vígjátékai mindig nagyot szóltak. Emlékezzünk csak az Ali G – re, vagy Borat – ra, Brüno – ra. Persze aki a kifinomult humort kedveli, az talán túlságosan trágárnak, alpárinak találhatta ezeket a filmeket, pedig ha jobban megnézzük, mindegyikből kitűnt az a félelmetesen precíz és intelligens világlátás, amivel Cohen rendelkezik, és aminek használatával tudta ezeket a poénokat megcsinálni. Igen, ezek a vígjátékok intelligensek 
Wadiya egy szakadár észak-afrikai ország, amelynek vezetője az egyik utolsó nagy diktátor, Aladeen (Sacha Baron Cohen) tábornok. Minden igazi sztereotípiát megtestesít, amit csak a zsarnokokról gondolhatunk, aki nem tetszik neki, kivégezteti, aranyozott Hummereken jár, természetesen a testőrsége csupa bombázó csajból áll, éjszakánként a leghíresebb nők fordulnak meg az ágyában (egy pici cameo Megan Foxnak), és persze minden energiáját arra fordítja, hogy atomfegyvert fejlesszen, amivel sakkban tarthatja a többi országot. “Természetesen” rasszista, anti-feminista, aranyozott Hummerekkel jár, azonban amikor az ENSZ úgy dönt, katonai csapást mér az országára, ha nem szólal fel Amerikában egy gyűlésükön, úgy dönt, hogy Tamir – ral (Sir Ben Kingsley) elmennek az Államokba, és ott megteszik azt, amit követelnek tőle. Aladeen azonban nem is sejti, hogy a háta mögött egy összeesküvés készül, aminek kitervelője maga Tamir, és amikor megérkeznek az USA-ba, a tábornokot el akarják tenni láb alól – hogy egy dublőrrel kicserélve, azzal aláíratva egy alkotmányt, ami kihirdeti a demokráciát Wadiya – ban, ami persze egy kevéke hasznot is hozna Tamirnak. Aladeen azonban kiszabadul, és összeáll Zoey – val (Anna Faris), akinek egy kis üzlete van New Yorkban, és tudtán kívül
Minth Cohen egy picit “puhult” volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kapjuk meg a rá jellemző poénokat, kíméletlenül kihasznál minden jelenetet, hogy beszóljon valamilyen nép vagy érdekcsoportnak. Kicsit “okosabb” lett ez a humor, egy picit kevésbé alpári és altáji, de az is lehet, hogy csak megszoktuk, hogy ezekből sokat használt az eddigi filmjeiben. Az eszetlen poénkodáson kívül ezúttal kapunk filmes alapdolgokat is, mint pl. jellemfejlődés, igazi kerettörténet, szerelmi szál, sőt, egy picit elgondolkodtató mondanivaló is. Legfőképpen azért, mert belenyúl a nagypolitika világába, de divatos szókapcsolattal élve “politikailag inkorrekt” módon. Már az első képkockától kezdve, ahol tiszteleg Kim Jong Il előtt a stáblista végéig folyamatos a tempó, egy pillanatnyi megállás sincs. Még a trailerben elsütött helikopteres poén is olyan szinten ki van dolgozva, hogy bár láttuk az alapot ezerszer, akkor is sírva röhögős. Pontosan ez jellemi Cohent, és a Diktátort. Minden helyzetet addig feszít, amíg az utolsó cseppet is kicsavarja belőle, és pont akkor engedi el, amikor az esetleg kezdene kínossá válni. Ezt csak a legjobbak tudják, nyoma sincs az Adam Sandler és társai féle humornak, akik addig rágódnak egy poénon, amíg a néző már inkább kínjában vigyorog. A nagy monológ a film végén pedig egy akkora fricska Amerikának, és gyakorlatilag az egész világnak, ami miatt tényleg emlékezetes maradhat ez a vígjáték. A cameoval feltűnő sztárok pedig azt jelezhetik, megéri Cohennel együtt dolgozni.
Lehet ezt a pasit szeretni vagy utálni, de azt el kell ismerni, korunk egyik, ha nem a legjobb humoristája, az előbb felsorolt dolgok miatt. A Diktátor nagyszerűen beleillik az eddigi filmjeinek sorába, és úgy érzem, a legjobb azok között. Egy pillanatra sem unatkoztam, egyetlen poént nem éreztem erőltetettnek. Féltem tőle, hogy nem tudja hozni a korábbi színvonalat, de ez a film nagyon, nagyon rendben van. Ha igazán szeretsz sírva röhögni, akkor ez a Te mozid!
IMDB infobox
