Vannak filmek, amikről az “én stílusomban” nehéz írni. Mindig is igyekeztem rövid, és mindenki által érthető “kritikákat” összehozni, lehetőség szerint kerülve a kollégák napokig érlelt szóvirágait, és olyan mondatszerkesztésüket, amiket a végén talán már maguk sem értenek, de rendkívül szakmainak hangzanak. A Felhőatlasz esetében azonban nem tudom, sikerülni fog e követni az eddigi elveimet.
David Mitchell azonos című műve adja a film alapját – amit nem olvastam, mondhatni, szűz voltam a sztorit illetően. Már persze ha lehet sztoriról beszélni ezen film kapcsán. Hat, korban és helyszínekben egymáshoz nem, vagy csak éppen kapcsolódó történet keveredik a szemünk előtt, megismerkedhetünk a Völgyben élő Zacharyval, aki egy poszt-apokaliptikus világban él, törzsi körülmények között, Adam Ewing-gal, aki a rabszolgák felszabadításáért dolgozik, a két világháború között élő Robert Frobisher – rel, aki roppant tehetséges, de csapongó élete miatt el nem ismert zeneszerző, Luisa Ray-t, a 70-es évek közepén élő oknyomozó riporternőt, aki egy igencsak kényes ügy közepébe tenyerel bele, Timothy Cavendish-t, a napjainkban élő könyvkiadót, aki egyszer csak egy öregek otthonában találja magát, és végül Sonmi 451-et, a klónt, akit arra terveztek, hogy kiszolgálja a Fogyasztókat egy nem is annyira távoli jövőben. Az Ő sorsukat követjük végig, egymáshoz kapcsolódó töredékeket kapunk, amiből, ahogy a film narrációját adó Zachary az elején elmondja – a nézőnek kell összerakni a teljes képet. Már ha képes rá.
Igen, azt kell gondoljam, hogy nem mindenki lesz képes erre. Mert bár a mozi roppant látványos, a maszkmesterek zseniálisak, és a szereplő gárda is fergeteges (a főbb szerepekben, több karakter bőrébe belebújva láthatjuk Tom Hanks – et, Halle Berry – t, Hugo Weaving – ot, Jim Broadbent – et, Jim Sturgess – t, Doona Bae -t, vagy akár Hugh Grant – et és Susan Sarandon – t), itt most a mondanivaló a lényeg, és azt nem könnyű megmagyarázni, és talán még nehezebb befogadni. Egyrészt a közel 3 órás alkotás már a hosszával is elriaszthatja az embereket, másrészt nem nagyon engedi a lazítást, igaz, engem magával ragadott annyira, hogy szinte észre sem vettem az idő múlását. Régen volt ilyen jellegű élményem filmvászon előtt ülve. Olyan témákat feszeget, mint a lélekvándorlás, sorsszerűség, de megjelenik a rasszizmus, egy csipetnyi zsidókérdés, nem is beszélve a szappanlét ivó klónok igazságáról – és persze a filmen végigvonuló fő csapásvonal, miszerint születésünktől fogva kapcsolódunk másokhoz, és vagyunk azokra hatással, valamint az egyik legnagyobb kérdés- miért is lép az ember többször is ugyanabba a csapdába.
Azt mondták sokan, ez a könyv megfilmesíthetetlen. A feladatot a Mátrix trilógiát készítő Wachowski testvérek vállalták be, felkérve Tom Tykwer – t, aki a Lé meg a Lolát is rendezte. A három alkotó a történetekből, hogy azok jobban elkülönüljenek, igazi zsánerfilmeket készített. Kapunk fantasyt, sci-fit, angol vígjátékokra hajazó fanyar humort, igazi 70-es évekbeli nyomozós, bőrkabátos, pajeszos klasszikust úgy, hogy a folyamatos ugrálás közöttük egyáltalán nem követhetetlen, sőt, teljesen logikus. Persze meglátszik az elköltött 100 millió dollár, a Wachowski brothers (már ha lehet róluk mostanában ilyet írni) belecsempészett egy kicsit a Mátrix hangulatából is, de aki csak ezért nézné meg a filmet, inkább ne tegye, nem mérvadó. Közel tökéletesen oldották meg mindhárman a feladatot, mert végül egy egészet kapunk úgy, hogy azért pontosan lehet tudni, mely részeket ki csinálta. Kihasználnak minden, technika és dramaturgia adta lehetőséget, igyekeznek nem szájba rágni a mondanivalót – ezek a legnagyobb erényei lehetnek egy filmnek. Telecsordítja az embert érzelmekkel, több albumnyi Kozsó szám is képtelen lenne erre, de ha kellően befogadóképes vagy, nem okoz megterhelést, sőt, akár kisebbfajta katarzisélményed is lehet.
Bár tényleg nagyon komoly a színész felhozatal, én mégsem emelnék ki senkit, talán pont azért, mert nem is lehet. Talán Hugo Weaving, a Mátrix zseniális Smith ügynöke az, aki a legerősebb a vásznon – ami érdekes, lévén inkább mellékszerepekben láthatjuk. Meg merném azt is kockáztatni, annak ellenére, hogy az egyik legnagyobb kedvencem, Tom Hanks sem emelkedik ki a mezőnyből, és bár szinte biztos, hogy ott lesz februárban az arany szobrocskára váró jelöltek között, nem vagyok benne biztos, hogy megérdemelné. Egyszerűen itt a történet és annak elmesélési módja annyira elvonja az ember figyelmét, hogy nincs ideje azon rágódni, egyes színészek mennyire jók, vagy kevésbé azok. Talán van ebben rendezői konszenzus is, mintha nem engedték volna csillogni vagy kiemelkedni egyik sztárt sem – ha ez ténylegesen így van, akkor óriási gratuláció mindháromnak. Az a felállás pedig, hogy azon szereplők, akik több karakter bőrében, szinte minden történetben megjelennek, más-más jellemet kaptak, nekem nagyon tetszett, bár Hugh Grant, mint kannibál barbár egy picit erős 
Még egyszer szögezzük le : nem hiszem, hogy az “átlag mozinéző” (nem ledegradálva azt) tökéletesen át tudja majd érezni azt, amit a Felhőatlasz valójában nyújtani tud. Azt írták róla, hogy ez a kettős érzelmek filmje lesz : vagy imádja és rajong érte valaki, vagy borzalmasan utálni fogja – köztes állapot nem valószínű. Osztom ezt a véleményt, bár biztosan sokan lesznek, akik majd fél év múlva letöltve, otthon megnézve azt mondják, fú, ez baromi látványos volt, jó mozi, de az igazi mondanivaló nem fogja meg őket. Számomra ez a film az, amit még majd jó párszor meg kell nézni ahhoz, hogy minden részlete leülepedjen, és őszintén alig várom már, hogy újra megtehessem, és ismét elragadjon magával annyira, mint azt az első alkalommal is tette. A könyvet pedig mindenképpen pótolni szeretném.
IMDB infobox
), de nincsenek nagy, világmegváltó gondolatok, egészen könnyen bele tudja képzelni magát a néző Larry helyzetébe.
