Először is, gratulálok a filmcím fordítójának, ugye muszáj volt a si-cu-t beletenni? Kb. ennyivel ki is dühöngtem minden negatív érzésemet a A hét pszichopata és a si-cu – val kapcsolatban. Martin McDonagh második moziját nagyon vártuk egész évben, és ezúttal sem okozott csalódást.
Marty (Colin Farrell) forgatókönyvíró, aki éppen alkotói válságban van, pedig van egy jó ötlete hét pszcihopatáról. Miután szép lassan csúszik lefelé az alkoholmámorba, haverja, Billy (Sam Rockwell) úgy dönt, valahogy felrázza a srácot, és segít befejezni a könyvet. Billy szabadúszó színész, éppen meló nélkül, ezért, hogy legyen miből élnie Hans – szal (Christopher Walken) egy jól prosperáló, veszélytelennek tűnő bűnözési fajtát folytatnak : elrabolnak kutyákat, majd azokat váltságdíj fejében visszaadják. Legutolsó “áldozatuk” Bonny, egy si-cu, aki történetesen egy helyi véreskezű gengszter, Charlie (Woody Harrelson) kutyája. Ez a férfi azonban inkább előbb lő, és aztán kérdez, szóval egy véres vadászatot indít a kis kedvence után, amibe persze Marty is belekeveredik. Menekülésük közben viszont visszatér az inspiráció, és alakulni kezd a hét pszcihopata története is.
McDonagh hatalmasat dobott az In Bruges – el, imádtam azt a filmet, ezért igen magasan volt a léc, amit a hét pszcihopatának meg kellett ugrania. A rendező korábban drámákat írt, ez meg is érződik a forgatókönyvön is : bár rengeteg kuszának tűnő szál fut benne, a végén tökéletesen összeáll a kép, és megvannak azok a jóleső pillanatok, amikor leesik egy korábban látott jelenet értelme is. Majdnemhogy egy filmet kapunk a filmben, azon sem lennék meglepődve, ha egyszer maga a hét szicho történetét is megfilmesítené. Kicsit kevesebb a humor, viszont az ugyanaz az intelligens, de roppant fekete, időnként inkább abszurd, mindez megkeverve jó adag véres, brutális jelenettel – de úgy, hogy a csajod sem fogja undorodva végignézni. Pontosan ez az egyik legnagyobb erénye a filmnek : komoly mondanivalót is hordoz magában, de azt úgy szövi bele a történetbe, hogy igazándiból csak a moziból kifele jövet gondolkodik el rajta az ember. Mindehhez persze szükség van színészekre is. Colin Farrel ugye másodszor dolgozik a rendezővel, ezúttal is megbízhatóan teljesít, de most olyan, mintha hátulról támogatná meg a többieket. Walken-nel kapcsolatban elfogult vagyok, bármiben játszik, azt imádom, egyszerűen olyan kisugárzása van, amire oda kell figyelni. Harrelson mondhatni “bugró”, eredetileg Mickey Rourke kapta meg a szerepet, de aztán az Expendables forgatása miatt elbukta azt, és ekkor lépett be a képbe Woody, akinek jól áll az elborult agyú gengszter szerepe, nem először csinált már ilyet. Nem véletlenül hagytam a végére Rockwell-t. Először nem tudtam eldönteni, hogy túlságosan ripacs, vagy egyszerűen csak nagyszerű a filmben, de most, így visszagondolva az utóbbi. Egyértelműen rajta van hangsúly, azt hiszem, Ő a legjobb ebből a gárdából. McDonagh persze “meghálálja” a munkájukat : mindenki kapott több nagyszerű jelenetet és dialógust is.
A hét pszichopata és a si-cu nem szól akkorát, mint az Erőszakik (anyám, még most is beleborzongok ebbe a filmcím fordításba …), de azt bőven bebizonyítja, hogy Guy Ritchie után is van élet az angol abszurd, fekete humorban, sőt, talán azt is ki lehet jelenteni, McDonagh egy kicsit intelligensebben is műveli azt. Szokás összehasonlítani Tarantino – val, én ezt nem tenném meg, tessék megnézni a Dzsangót, és megtudható, mi a különbség a két rendező között. Ez a film nagyon rendben van, még mindig megy pár helyen, aki látta az In Bruges – t, mindenképpen nézze meg!
IMDB infobox
